-Hát jahm, a szerencsejátékok ritkán viszik előrébb az embert. *Erősíti meg Elthardot, aztán követi a pillantását apja kardja felé.* -Teszik, igaz? Igazi lovagi örökség. Már ki tudja hány évszázada van a család birtokában. Még apám hagyta itt a mellvértjével együtt. Mikor lelépett még felemelni is alig tudtam, most meg... Igen, öltem már vele. Nem volt sok választásom, vagy én ölök, vagy engem ölnek, de a beszédet többre tartom, mint a harcot. *Sötétedik el az arca. Egy ideig nem szólal meg, felidézi a csata pillanatait az erdő nomádjai között, és szinte érzi, ahogy pengéje húst ér, orrát pedig vér szaga csapja meg. Egy ideig még hallgat, majd szégyellősen elvigyorodik.* -Elárulhatok egy titkot? Ha majd elég pénzem lesz, én is lovagnak fogok álli. Lesz egy gyönyörű, foltos lovam, teljes páncélzatom és akár még kopjám is, hogy tornákat nyerjek, aminek a díjából saját házam lesz. Védem majd a gyengéket, és a védteleneket, és igazi nemesasszonyoknak fogok udvarolgatni, míg a férjük másutt van. *Ábrándozva felsóhajt, és a város irányába fordítja fejét. Lelki szemei előtt látja az imént elmondottakat. Immáron több évtizede.* -De addig is, vár a kemény munka, meg egy utazás a karavánpihenő felé. A gyereket, akit eddig pártfogoltam elűzték a sikátoromból, őt kell megtalálnom. Ügyes kölyök, kétségtelen, de akkor is csak egy zöldfülű.