//Nitta és Lorsan//
*Kissé oldalra hajtja a fejét, hallgatózik, szemei félig lehunyva, aztán elmosolyodik, majd helyeslően biccent.*
– Igazad van, tavasz van és ilyenkor a dal a mindenük. De igazuk van. Szeretem a tavaszt, legszívesebben velük dalolnék, úgy érzem, áradna belőlem, ha egyszer elkezdeném, csak nincs olyan szép hangom, mint a bárdoknak.
*Fordul a lepedőn, Lorsanra mosolyog.*
– Belőlem? Ó, jaj! Képes lennél rá? És melyik részemből? Szerinted honnan nem hiányozna? *kérdi kuncogva.
Lorsan támadást indít ellene, és egy ideig próbál is kitérni, legalábbis a csikizés elől, de aztán visszatámad, és beveti az újonnan megszerzett tudását is, hogy megfordítsa a harc kimenetelét, mely végtére is nem is igazi harc, és az is győz benne, aki megadja magát.
A takaró a csípőjére csúszik, ahogy felül, és figyeli a párját, mikor az elf végül erőt vesz magán, hogy végre felkeljen.
Majd két karját széttárva zuhan hátra a párnákra hosszú, sötétbarna haja lebben körülötte.*
–Úúgy elfáradtam! *kiált mókázva, majd kissé dünnyögősen teszi hozzá.* És ha fel se kelnék?
*Fordul jobbra és balra és a takaró még lejjebb csúszik. A válla felett pillant Lorsanra, nézi ahogy mosakszik.*
~Szeretem nézni. Annyira jóképű, és jó ránéznem. Tetszik, hogy olyan széles a válla, és erősek a karjai. Tetszik a gerince vonala. Vajon tudja, hogy nézem?~
*Nitta mosolyog, mikor látja a párja mára elhagyja a fegyvereket.*
~Szép nap ez a mai.~
– Nos, rendben *közli végül megadóan és felül ő is.* felkelek én is, mielőtt kitör az első éhséglázadás!
*Meg is tesz, egy szál mosolyba öltözve lép ő is a mosdótálhoz, és miután kissé felfrissült a ruhás ládához. Egyszerű ruhákat választ, vászon puha alsóing és kötő, bő szárú nadrág, mely mintha majdhogynem szoknya lenne, és egy tunika. A derekára tenyérnyi pamutcsíkot teker övként, a haját egyszerű fonatba fogja össze.*
–Teszek oda teavizet, mire megforr, lehet reggelizni. Megvárod bent, vagy addig kinézel, hogy mi a helyzet?