//Lorsan és Nitta//
* Ha sose mond többet Lorsan, mint ezt az első mondatot, Nitta úgy gondolja, már akkor is többet kap, mint olyan sok másik nő Lanawin vidékein.*
– Én szeretek itt lenni, úgy értem komolyan *teszi hozzá, jelezve, hogy ezt nem csak most találja ki.* Tetszik ez a hely, a tisztás, az is, hogy közel a tó, nyáron kifejezetten élvezet volt, hogy úszhattam napközben is, meg az is, hogy nem kellett arra gondolnom, hogy lépten-nyomon idegenek leshetnek. Nem bánom a csendet. Szeretem a madarak énekét hallgatni hajnalban, és nem hiányzik Arthenior nyüzsgése. És igen, az se, hogy megszóljanak, mert veled vagyok. Bár… *némileg elbizonytalanodik, no, nem az érzéseiben, hanem abban, hogy kimondja-e amit gondol, de aztán úgy dönt, hogy most nincs helye a titkolózásnak* Szóval az igazság az, hogy nem érdekelne, ki mit szól, csak mert veled vagyok *mondja végül teljesen komolyan.*
– Azzal szerintem sem, rövid látogatások. Aztán közben kiderül, ki néz ránk ferdén, és ki lesz olyan kedves, amilyen Bry is volt.
*Mert tagadhatatlan, hogy akad már jó tapasztalata is, hiszen Bry még biztatta is, hogy merjen közeledni az elf felé ő is.
Mosolyogva bólint, és szabad kezével a kilincsért nyúl, már ha Lorsan engedi moccanni az öleléséből.
Kifelé menet aztán ott van a jobbjában Acél tányérja, de a bal kezének ujjait Lorsan tenyerébe csúsztatja, olyan jó és meghitt érzés, hogy kézen fogva teszik meg a rövidke távolságot.*
– Az első hideg évszak a legnehezebb, úgy hiszem, de szerintem nem lesz baj. Még mindig el tudok tenni pár dolgot, a tó itt van, és szerintem vagy olyan jó horgász, hogy lék alól is halhoz jussunk, holnap vadászol is, a húst felfüstölhetjük, az is kitart. Meg még találok vadhagymát, csipkebogyót, pár dolgot, amivel lehet mit kezdeni. És jövőre már könnyebb lesz. Ida megnő, a csibék is… *Nitta elmosolyodik, és az őszi rétet nézi, a tópartot, a kopaszodó fákat.* Csodás lesz itt mikor minden újra kizöldül.
*Aztán Lorsanra pillant.*
– De azt hiszem, a hosszú estéken sem unom el majd magam. Arra gondoltam, hogy a vadászat után valamikor bemehetnénk a piacra…
*A lány leguggol, és Acél elé tolja a vacsoráját, majd visszahúzza a kezét, nem akarja zavarni a kölyköt, aki az ételt kiszagolva azonnal morog.*
– Láthatóan tényleg szereti a hasát. Bár ha el akar tőlünk menni, akkor meg kellene tanulnia egyedül vadászni *mondja halkan sóhajtva, majd feláll, és Lorsan halványzöld szemeibe néz.* Akkor tudnia kell életben maradni. Meg nekünk is. Azért pár dolog kell majd a városból is, és arannyal kell majd fizetnünk. Gondolkodtam, és a víz hónapjaiban sok időm lesz majd bent, arra jutottam, hogy vennék finom vásznakat, nem sokat, meg némi fonalat… *veti fel, és várja, a férfi hogyan reagál.*