// Nazrat Warlen, Xares Dhel //
*Képzeli, milyen gondolatok kavaroghatnak most a hollóhajú felszíni fejében. Biztos átkozza már a nőstényt, amiért megint ilyen álnok módszerekhez folyamodik. Ma már másodjára. Ki tudja, hányan törtek már a melák életére, és hogy hányan voltak azok, akiknek megmaradt életük, hogy ezt újra megtehessék. És ha maradt is olyan, akit nem döfött át kardjával, mert -e utána még egyszer az életére törni? És most itt van ez a mélységi, aki egy nap leforgása alatt kétszer is megteszi. Aljasul, egy cseppnyi félelem nélkül, holott jól tudja, kivel is játszadozik. Tudja, hogy nem egy egyszerű, fegyvertelen ütődöttel áll szemben, akit kedvére terrorizálhat. Sokkal inkább egy gyilkossal, ki csak úgy mint ő, bárkinek hidegvérrel ontja ki életét jelentő, vörös vérét. És mégis, legyen bármilyen aljas, álnok kígyó, szívtelen nőszemély, mégis ismét ő az, ki a kis játszmát megnyeri. Ez pedig igencsak jól szórakoztatja. És ez az a cseppnyi szórakozás, amiért nem vágja el ebben a pillanatban a másik torkát. Ki tudja, hol talál egy másik ilyen idiótát, mint ez? Egy idiótát, akivel a játék rá nézve is veszélyt jelent.
A szavak, melyek szerint itt, helyben meg fog halni, nem igazán tudják megijeszteni. Nem olyan könnyű őt eltenni láb alól! És ha mégis sikerülne.. Nos hát, nem nyerhetünk örökké. És bár ezzel tisztában van, nem aggasztja a tudat. A kezére szorító ujjakra még csak rá se pillant. Még mindig mélyen a másik sötét szemeit fürkészi már-már őrjítően ellenállhatatlanul. Ahogy a szavak fennakadnak a férfi torkán, ajkaira elégedett, ördögi félmosoly ül ki. Megvárja, míg a másik száját elhagyja az a szó, mire olyannyira várt.*
- Helyes! *vigyorogja, majd lassan leereszti a pengét, ami az imént még a nyakhoz szorult. Most elég lenne egy rossz mozdulat a másiktól, és máris újra érezhetné a húsába vájó fegyvert, ám ezúttal jóval mélyebbre hatolóan, kegyetlenebbül. Erre azonban nem kerül sor. Mi több, a harcostól nem várt ötlet érkezik.*
- Mégis miféle vadászlakról tudsz te? *vonja fel egyik szemöldökét, ám arca ennek ellenére is oly hűvös marad, mint mindig. Kíváncsi, mégis honnan szerezhetett tudomást ilyesmiről a férfi. Nem bízik meg benne túlságosan, ám tudja, hogy most nem hazudik. Ha meg akarná ölni, azt megtenné itt helyben, haragjában. Azonban nem tette, így hát más oka nem volna félrevezetni.*
- Említhetted volna hamarabb is. Menjünk! *vágja hozzá végül szavait a másikhoz, és előre engedi, hogy mutassa az utat. Egészen élvezi így a helyzetet, a másik háta mögött követve őt. Nem fél attól, hogy ha fordítva lenne, akkor megölné őt a felszíni. Ezért is haladt eddig ő elől. És Luna se szúrná hátba. Ha végezni akarna vele, azt szemből tenné, hogy láthassa szemeit. És azokban magát, miközben kialszik belőlük a tűz. Ezt viszont Nazrat nem biztos, hogy tudja. Szívesen húzná végig az izmos háton egyik tőrének pengéjét, vagy csak körme hegyét, ezzel bosszantva a másikat. Játszva vele, akkor haragítva magára, amikor csak épp látni szeretné azokat a dühös, lángoló lélektükröket. Most viszont hagyja fürödni bosszússágában.
A vadészlak felé indítva lépteiket, lekanyarodnak az ösvényről, vissza a fák sűrűjébe. A csend nagy, talán a sötétség csak az, mi még nagyobb nála. Pusztán néhány neszt hallani. A fák lombjának zaját, a talpuk alatt roppanó gallyakét, állatok lépteit, és valami mást.. Méregzöld íriszei valami szokatlant pillantanak meg. Több, mint szokatlant. Az erdőben amúgy is ritkák a városi népek, azonban amit lát, nem ettől válik különössé. Ledöbben. Léptei megállnak egy pillanatra, szíve talán ki is felejt egy ütemet. Nem hiszi el, hogy amit lát, valóban igaz. Vagy inkább azt, hogy amit hisz, valóban egyenlő lenne azzal, amit lát is. Lelkébe belehasít a fájdalom. Olyan erősen, ahogyan már rég tette. ...Asto? Újra megfogalmazódik elméjében ez a fájdalmas, elkínzott név. Szemei fürkészően pillantanak a mélységi hímre, tudomást sem véve annak társáról. Néhány hosszú másodpercen keresztül csak figyeli, átkutatva arcának, majd testének minden egyes szegletét. Szíve fájóan kalapál, de ezt rajta kívül nem tudja senki. A világon senki.. Arca rideg, szemei hidegen mérik végig a másikat. Lénye most is határozottságot sugall.
A hosszú másodpercek egyszerre véget érnek. Tekintetét visszafordítja a zsoldos felé, ki akkor lehet, hogy már jó néhány lépéssel előtte jár, és utána indul, bár nem igyekszik beérni. Szem elől úgy sem téveszti. Mielőtt még eltűnnek a fák között, egy utolsó pillantást vet az ismeretlen alakra. Szemeiben valami titokzatos érzés ég, bár eldönteni nehéz volna, mi is az. Talán gyűlölet? Igen, talán az. Akit látott, mintha csak emlékeinek egy kísértő foszlánya volna. Egy fájdalmas kép, mi nem hagyva neki megnyugvást, visszatér. Egy kép, mely annyira hasonlít arra, akit mindennél jobban szeretett, és kit elveszített. Ezért már van oka gyűlölni..*
A hozzászólás írója (Luna Dephensis) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.08.12 22:13:04