// A Vörös Királynő Átka //
*A gomba keresését hamar befejezni Mortar, s hümmögve könyveli el magában, hogy semmi olyan dolgot nem talált, amely képzelgésre adna okot. Talán valamiféle talajból szivárgó gázok? Vagy esetleg mágia? Kár is találgatnia, erre nem igazán fog rájönni, így hát egy sóhaj kíséretében úgy dönt, hogy legyen bármi is az, akár képzelete, akár mágia, ő belemegy a játékba.
S ahogy ezt kimondja magában, szokatlan dolgok - testrészek! - jelennek meg a fán, amik pillanatokon belül egy girhes macskává esnek össze. Az ébenhajú szemei elkerekednek, hiszen nem éppen mindennapos dolog történt most. Szíve nagyot dobban, s Ryliel felé pillant megerősítésre várva, viszont a hölgyemény reakciójából ítélve ő maga is ezt látja. Így hát a férfi ajkait egy újabb sóhaj hagyja el, s jobban szemügyre veszi az állatot. Amellett, hogy egy göthös dögről van szó, valami szokatlanul szépet mégis felfedez benne Mortar, mely nem arra ösztönzi, hogy fordítson hátat s loholjon a messzeségbe, hanem hogy jobban szemügyre vegye, esetleg jobban megismerje.
Mikor a csengő megjelenik, ajkai szép lassan beteges vigyorra húzódnak, pupillája kitágul, miközben fejét enyhén oldalra billenti, s lassan megindul a csengő irányába. Nem tudni, hogy pontosan mit is tervez, viszont ez hamar kiderül, mikor közvetlenül mellé ér.*
- Legyen. Játszunk.
*Jelenti ki, majd erősen megkongatja a csengőt, minek fülsüketítő hangja szinte szétrobbantja a férfi fejét, s füle még utána is hevesen zúg. Utálja a hangosat, legyen az emberi beszéd, vagy bármi egyéb...
A mély sötétség egyben taszító, s egyben vonzó is. Magát ismerve órákig el tudna előtte ücsörögni, azon morfondírozva, hogy megnézze, mi van odabent, avagy álljon odébb. Ám a következő mozzanatok előbbi verzióját erősítik meg, hiszen mikor Rylielt látványosan meglöki a dög, ő elveszik a sötétben. Mortar alig gondolkodik ezután egy másodpercet, hirtelen nagyot lép a sötétség felé, s lendületből beleveti magát a lyukba a hölgyemény után, miközben egy kiáltást hallat.*
- Azt már nem hagyom!
*Kiáltja, bár mondatának második felét nem valószínű, hogy hallják a többiek odafent. Bár a feketeségbe esett, mégsem arra számított, hogy egy jó ideig pár puha dolgon kívül semmivel sem fog érintkezni, és semmit sem fog látni. Ezáltal szemei megszokják a fénynélküliséget, viszont mikor kilyukadnak a másik oldalon, pupillája parányira szűkül az erős naptól, vagy bármitől, ami szemébe nyilall.*
- Ez már a vég...
*Súgja maga elé, hiszen immáron teljesen meg van győződve arról, hogy megbolondult. A valóságban nincs ilyen, s még egy illúzió sem lehet ilyen erős. Érezte ő régebben is, hogy valami nem tiszta odabent, de arra nem számított, hogy a sötétség egy formája ennyire mélyen megfertőzi lelkét. Ezen gondolkodva szinte fel sem fogja, hogy mi van rajta, csupán azt érzékeli, ahogyan száll lefelé, kis híján Rylielre ráesve.*
- Ó, itt vagy!
*Kivételesen tényleg örömöt lehet felfedezni szemeiben, ami nem is véletlen, hiszen ha megbolondult, akkor legalább legyenek már ismerős arcok... Egy pillanatra körbekémlel, majd szemeit a szőkeségre szegezi, s elfintorodik.*
- Utálom a színeket... Ez a ruha eléggé szörnyen áll neked!
*Legelteti végig rajta szemeit, mikor is azok megakadnak saját ruházatán, ami... olyan, mint Rylielé?!*
- Ez meg mi a franc?! Na nem, azt már nem...
*Szörnyülködik a szoknya és a masni láttán, ami saját magát borítja!!! Ez még inkább komikus az acélozott talpú bakanccsal, mely sípcsontjának feléig ér fel, s a hosszú fekete hajzuhatagjával, mely lágyan omlik le a ruhára. Hátulról még lánynak is lehetne nézni...*
- Ezt én nem fogom viselni! Úgyhogy...
*Mondja dühösen, s ha tudja, akkor leveszi, avagy letépi magáról a ruhát, s mezítelenül áll tovább a szőkeség előtt. Ha nem képes levenni valamilyen oknál fogva, akkor lerogyik a fűbe, és beletörődve tenyerébe temeti arcát.
Lassacskán a többiek is megérkeznek hasonló remek szerelésben, s Mortar szemei a pillangót nézve egy ösvény felé irányulnak, végül megszólal.*
- Jobb lenne tovább indulni valamerre, mert ahogy nézem, visszaút nem igazán van. Talán arra az ösvény felé *mutat az irányba*, vagy kövessük a patakot, hátha ráakadunk valami kis falura, vagy bármire, ami magyarázatot ad arra, hogy mi ez a hely.
*Pillant a többiek felé, várva a további reakciókra, ötletekre. Bár rajta nem látszik egyáltalán, de valamilyen szinten élvezi ezt az egész helyzetet, ám egyáltalán nem tudja, mi sülhet ki belőle. Talán megerőszakolja egy félig sün, félig disznó? Esetleg a következőben lenyúzzák a bőrét és anélkül kell tovább haladnia? Szebbnél szebb gondolatok futnak át az agyán, s igyekszik amellett érvelni, hogy ha már a saját bolondságában van, akkor az talán nem lehet annyira elmebeteg. Ja, de mégis, hiszen ő pont az...
Míg a többiek tanakodnak, felfogják a történteket, addig ő maga megfordul s a patakhoz lép, hogy enyhítse szomjúságát. Úgy érzi, hogy hosszú órák óta nem ivott egy cseppet sem, így hát letérdel, tenyerébe merít egy kis vizet, majd megissza.*