//Második szál//
//A régen látott Kisegér//
*Nilyria nem mond ugyan semmit, de arcára és mozdulataiba van írva szinte az összes érzelme. Sylweran pedig egyre rosszabbul érzi magát az egésztől.
Eddig nem gondolt úgy a lányra, hogy cserben hagyta őt, hogy ennyire számított volna rá... csak mint egy barátjára, akivel szeretett együtt lenni, még ha oly nagy is a kor és a faj, na meg a méretbeli különbség... és persze olyasvalakire, akit - mivel, hogy szeretett - megsegített néha, ha módjában állt. Nem akarta, hogy hiányban szenvedjen a lány. Ha lett volna hely, ahol Sylweran élhetett volna, alighanem magához is veszi. Megtehette volna így is... lehetett volna a fegyvernöke, a tanonca, vagy csak valaki, aki karban tartja a holmiját, amíg utazgatnak... megmutathatta volna neki a világot. Ám a munkája több, mint veszélyes. És jobbnak látta itt hagyni a lányt és bízni az eszében s a rátermettségében, mint, hogy kockáztassa azt, hogy elveszítse. Ám ezt mégis hogyan mondhatná el?
Hogyan magyarázhatná el azt, hogy amit tett miért történt? Hogyan mondhatná el azt, hogy miért nem jött vissza oly sok ideig? Egyszer már elmagyarázta Nixynek, hogy Bree miatt van az egész. De azt, hogyan mondhatná meg neki, hogy miért hagyta őt hátra?*
~Kisegér... kedves kicsi Kisegér... én rontottam el?~
*Felsóhajt a lány szavait hallva, s lassan emeli fel sűrű pillás szemeit a lányra. Egészen áttetszőek, ahogy átsüt rajtuk a halovány napfény, mely már kezd alábukni a horizonton.*
- De a Te hibád sem... *csóválja meg lassan a fejét.*- Ha bármelyikünk hibás is valahol... azt hiszem, az mégis csak én vagyok... *mondja szomorkás szemekkel.*
- De jóvá akarom tenni... hadd tegyem jóvá!
*Néhány másodpercig csak fürkészi a lány arcát, helyezkedik egy kicsit a térdelés közben, majd folytatja.*
- Sokat voltam északon... nyugatra is... túl sokat. Mire visszaértem, arról kellett értesülnöm, hogy járkáló hullák lepik el a környéket, és fekete mágia fertője tanyázik mindenhol... nem gondoltam, hogy ilyen rossz a helyzet. Csak... valami többet vártam Artheniortól... akárcsak Te tőlem.
*Felszegi fejét és tekintetét az égre emeli, miközben karja lassan lesiklik a tündér kezéről, ő pedig lejjebb csúszik, és szarvasbőr csizmás sarkaira ül.*
- Úgy éreztem, talán eljött az idő, hogy belevágjak abba, amit már évek óta tervezek... már akkor terveztem, amikor megismertelek. *pillant vissza lassan Nixyre.*
- Emlékszel még?