// Erdő-mező //
* Az út hosszadalmasnak bizonyul. A nagy zuhé után felázott talaj nem mindenhol a legkönnyebben járható, s mivel surranójában már egy kisebb lápvidék alakult ki miben nyakig merült egész lábfeje, egész testét hideg bizsergés járja. Rendesen küzdenie kell olykor a vacogás ellen, ám ami ennél is aggasztóbb az a fel-felhangzó kuncogás amit időnként maguk mögül vél hallani. ~ Valaki követhet minket. ~ pislog hátra válla felett de senkit nem lát a sötét rengetegben, és mintha a lányon egyszer sem látná, hogy ő is hallotta a kuncogást, ezért nem teszi szóvá, s meggyőzi magát, hogy csak a képzelete az okozója. ~ Mint az a másik hang, az az ismeretlen belső, aki azelőtt sohasem szólt. ~ emlékszik vissza a lágy ám mégis vészjósló hangra amit elméjének hátsó fertályáról hallott pár órával ezelőtt. ~ Olyan dolgok amik azelőtt nem voltak. ~ tudja, ezt valahogy zsigerből tudja mindannak ellenére ami történt vele.
Ha egyedül lenne valószínűleg már becsavarodott volna, de szerencsére a lány hangja valamiféleképp nyugtatólag hat rá és sikerül kizárnia agyrémeinek legjavát. Mégis az ami elhangzik a hosszú talpalás során legrosszabb rémálmait kelti életre. Moon szavai a fülében úgy olvadnak szét mint a gyertyáról frissen lecsöppent viasz: forrón égeti míg végigfolynak hallójáratainak legvégére, tudatának középpontjába,ahol megszilárdulva megállapodnak.
~ Távolrév... Vége? Elvitte a halál szele és nem maradt talpon senki. Ez igaz? A halál szele? Egy gyermek meséje vagy az igazság... Vagy az álom része? De mégsem, hisz nem változhatott. Magától nem változhatott. A fekete álom a kavargó örvények között, az egyre bővülő társaság az idő nemlétező tengerén.
Miért változott volna ilyenre? Mintha feloldoztak volna. Kiszabadítottak volna valahonnan, amit a halálnak hittem. De nem lehetett az, mert a halálból nem térnek vissza a sötételfek. ~ állapodik meg ennél a pontnál, hisz oly ürességre lel ahonnan nem tud továbblépni. Amíg Moon mesél hosszas hallgatásba burkolózik, csak szedi a lábát és próbálja a lépést tartani.
A hallottak alapján egy betegségre tud csak gondolni, ami megfertőzte az egész várost és a környéket, mindent amit a világból ismert, és kipusztította azt a kultúrát. Többeknek valószínűleg mégis sikerülhetett kijutnia onnét, hisz ez a lány is itt van, ám a menekültek szétszóródhattak a világ minden pontján, s ő valószínűleg már sosem fog egy olyan arcot sem látni akit ismerhetett, így különös magányosságérzet is elfogja egy ideig.
Küszködve az elfogadás és a tagadás lehetősége között, a furcsa és nehéz gondolatoktól terhelt és ramaty állapotban túrázó sötételf hallhat különös dolgokat, mint például az újfent felsejlő suttogás, na de, hogy láthat is? Hátrasandítva most sikerül elcsípnie egy alakot mögöttük aki mintha egy gombát majszolva épp behúzódott volna egy törzs mögé. A hideg végigfut a hátán, és amilyen gyorsan csak botját tudja szedni igyekszik a lány után. ~ Nem láttál senkit! ~ szögezi le magában. ~ Csak a körülmények teszik. ~ nyel egy hatalmasat, és a semmi végigcsikorog a torkán. Amióta magához tért egy kortyot sem ivott, és rettentően kiszáradt a szája. De ez az éjszaka már csak ilyen.
Lassan tisztulni kezd az erdő és egyre ritkásabbak a fák, sőt pár száz méterrel előbbre pillantva már mintha mezőt látna és a hajnal első jeleként felsejlő halovány derengést. Amikor Moon ismét mesélni kezd, ezúttal a családja történetéről, Xiltyn olyan dolgokat hall amik fölött nem léphet tovább szótlanul. *
- Azt mondod anyád nagyanyjának a nevét kaptad aki egy csillagvizsgálóban élt, én pedig emlékszem hogy egy csillagvizsgáló szerű épületben éltem, amit... amit nem is így hívtunk akkor. Másképp, hm - *keresi a szavakat*- sokkal művészibb neve volt. * erőlködik a felszínre hozáson* Égboltfürkész! - * mondja ki végül megkönnyebbülve.* - És azt mondod, hogy ez már több mint száz éve volt, mármint anyád nagyanyja a csillagvizsgálóban, akit szintén Moonak hívtak. *hadarja, majd hirtelen ötlettől vezérelve megpróbálja elkapni a lány vállát, hogy az megálljon útközben és felé forduljon, majd ha sikerült, megállva szuszog egy időt amolyan hatásszünetként, utána előveszi a szütyőből a gyűrűt a két kígyóval akik smaragdot tartanak a fogaik között. *
- Mond ez neked valamit? - *vonja fel kérdően a szemöldökét. Botját a hóna alá támassza és felszabadult bal kezével fedetlen ám annál ázottabb feje búbja felé nyúl, s úgy tesz mintha megemelne ott valamit. Hirtelen rájön, hogy nincs ott semmi. Pedig mintha lett volna ott mindig valami akkor amikor ezt a kérdő arckifejezést vágta felvont szemöldökkel és azt kérdezte: " Mond ez neked valamit?" De most nincs ott semmi. Furcsa. Rövid elmeerőltetés után később majd eszébe jut egy háromszög alakú kalóz-sipka képe amit egy fogadáson nyert a Pöcegödörben, a sziklaöböli kikötő leglepusztultabb romkocsmájában.
~ Hmm, tehát család is van, matróna meg vezetőhím. ~ csillannak fel előtte a lehetőségek körvonalai, ahogy a büntetésre terelődik a szó. *
- Szót értek a matrónákkal, ismerem a nyelvüket. - * mosolyodik el, ahogy próbálja nyugtatgatni Moont.* - Ha sikerülne valami ésszerű ruházatot lelnem mielőtt eléjük kerülök jobb esélyekkel vágnék bele. - * mondja meggondolatlanul, de ha már a múltnak úgy tűnik vége, érdemes a jelen lehetőségeit építgetni
Ahogy közelednek a városhoz és a nap is kezd feljönni, igazán rosszra fordul a hangulata.*
- Jó lesz valami sötét helyre kerülni mielőtt feljön a nap. Nem gyűlölik erre a fajtánkat? Nem fognak megtámadni? - *kérdi a város egyre növekvő épületeit szemlélve miket égővörösre fest a kora reggeli napsütés. ~ Egy ázott kutyába belerúgnak, ha le nem döfik. ~ nyalja végig cserepes ajkait fokozódó idegességgel.