//Ietowora – csurom csupa vizesen//
*A tündér alighanem fején találta azt a bizonyos szöget. Erre a lány nem is nagyon gondolt eddig, most azonban elég alaposan elkezdi átgondolni. Ha nem megy haza, talán anyja betegebb lesz, vagy lehet, hogy összeesik valahol, miközben őt keresi. Ha viszont elindul hazafelé, tovább az esőben, ilyen ruhákban könnyen előfordulhat, hogy megbetegszik, akkor azonban még anyjáról sem tud majd gondoskodni, nemhogy saját magáról. Akkor megint édesanyja törné magát azon, hogy meggyógyítsa lányát, cseppet sem törődve saját egészségével, mit ezzel szintén tovább rongálna. Alighanem a lehetőségek igencsak azonosak, azt leszámítva, mennyire lenne képes gondoskodni mindkettejükről, így vagy úgy, de elegendő élelmet találva, meg némi pénzt keresve.
Mielőtt azonban válaszolhatna, maga elé kap egy lámpást, mit zavartan ugyan, de megfog. Igyekszik megfelelő magasságban tartani, mikor meglátja, hogy mit is akar a másik. Aztán vár, türelmesen, csendben. Várja, hogy befejeződjenek a műveletek, közben azonban nem tud nem arra gondolni, hogy mi lehet most odahaza. A romos kis házban, melynek tetején át több helyütt is befolyik a víz, követelve maga alá valamiféle edényt, mi ha odakerül, akkor elkezdődik a hangos zenebona. Egy-egy edényhez, más-más hang párosul. A cseppek felváltva, vagy akár egyszerre hangzanak, koppanva az eleinte még üres fém, vagy esetleg fa tárolókban, melyekből ugyan sok nincs, annyi azért igen, hogy felfoghassák velük a legtöbb lyuk eresztését.
A lámpás váratlan kerül ki ujjai közül. Annyira elmélyedt az otthon emlékeiben, hogy észre sem vette, befejeződött a másik művelete. A nyakláncra vet egy pillantást. Nem csodálkozik el rajta sokat, hiszen nem illik bámulni, inkább visszatereli tekintetét a nő szemeire. Azokra is csak les egy darabon. Addig, míg társasága kénytelen nem lesz megszólalni, visszaterelve a szót a korábbiakhoz, mi itt ácsorgásuk legfőbb okául szolgálhat. Wysvalie ekkor újra körbepillant. Reménykedik benne, hogy eszébe jut, merre is lehet a város. Amennyiben így lenne, azon nyomban megindulna arra, mit sem foglalkozva azzal, mennyire betegszik le. Van, aki nála sokkalta fontosabb, sajátos értékrendje szerint, még akkor is, ha nézeteinek képtelen megfelelni. Mert anyja szerint gyűlölnie kellene, holott ő képtelen rá. A kiútnak viszont sejtelme sem ragadja meg.*
- Köszönöm… a meghívást! *mondja végül, valamennyire letörten, miközben újra visszafordul a rá várakozó felé. Táskáját egy mozdulattal megigazítja vállán. Az még mindig tömve van gombákkal és bogyós gyümölcsökkel. Olyanokkal, melyeket ezen évszakban találni errefelé. Meg néhány gyógyfű is van nála, melyek mibenlétéről felmenőjétől tud, ki az apróbb praktikákra igyekezte megtanítani gyermekét. Most már akár indulhatnak is, ez látszik ábrázatán. Ha pedig a tündér mutatja az utat, úgy meg is indul utána, egy lemondó sóhaj kíséretében, miközben olykor jobbra-balra sandít, tekintetében kavargó aggodalommal.*