//Zoranyde//
*Nem csinál semmit, csak áll és figyel. Figyelemmel kíséri, ahogy Zora leguggol, félrehajtja a cserjés zöld ágait és ahogy megfogja a nyulat. Még akkor sem szól semmit az a bizonyos nem elhangzása után, mikor a nyúl bekerül a zsákba. Csak hagyja, hogy tekintete végigvándoroljon a másik minden egyes kis porcikáján, ruháján, nyíl és rejtett fegyverén, az előre hulló haján és a hosszú lábain, a visszakérdezésre azonban újra a sejtelmes jéggyöngyöké a megtisztelő szerep.*
- Lehet, bár én lassan már semmin nem lepődök meg...
*Hangjából most először lehet kihallani valami fojtott keserűséget, minek taníttatása felemlegetéséhez is van egy kis köze, de nem kenyere az önsajnáltatás, annyira azért nem volt rossz dolga. Mikor Zora tekintete egyenesen az övébe fúródik, már újra ott pihen kormos ábrázatán a pimasz mosoly. Reyf a jelenben él és keveset töpreng a múlton. Még senki nem döntötte el, hogy ez erény vagy sem, de kissé szűkszavú válaszai után szívesen hallgatja a sötételf nőstényt. Igaz, mese szempontjából rövid volt és velős, de a lényeg érthető. Mágia... vajon miért kell? Mit ad meg? Miért akar bárki is több lenni ez által, mint ami valójában lehetne? Ha átgondolna, biztosan találna ezen kérdéseire válaszokat, nem egy fajtársa él ennek az energiának a lehetőségeivel. Talán egyszer ezt is megtudja.
A fontos dolgok azonban nem ebben a témában rejlenek. Ahogy Zora mesél, biztosra veszi, hogy ha szereti is, amit csinál, lehetne boldogabb.*
- Mióta érdekel ennyire a mágia?
*Követi tovább a nőstényt a következő csapda felé, majd látva, hogy nincs semmi a bokor alatt, felülről figyeli a lány dühös, söprő mozdulatát.*
- Tudod furcsa nekem. Ha csak tanulni akartál, miért hagytad ott őket? Miért nem fordultál a matrónátokhoz?
*Pásztázza fentről Zora tekintetét komolyabb hangnemre váltva. Az egy dolog, ha egy hím otthagyja a családi fészket, de ha már egy nőstény vág neki a nagy világnak, abban ok van, mint puszta, korlátozott lehetőségek.*