//Lorsan és Nitta//
*Halkan sóhajt, aprót bólint.*
– Igen, ez erős, jó ház. Ide nem tudnak betörni. Bry nagyon figyelt mindenre, mikor építettük.
*Ez a tudat megnyugtató Nitta számára. A házuk biztos alapokon áll, a falai vastagok, az ajtaja erős, az ablakokon spaletták is vannak.
A meleg vízben összebújva valahogy könnyebb átbeszélni a dolgokat.
A fürdő ellazítja az izmokat, és így csökken a feszültség is, könnyebben jönnek a szavak.*
– Az valóban nagy táv, sok munka is, igen sok munka.
*Nitta maga elé képzeli a házat és a kertet, a legelőt, a karám területét, a tópartot, az erdő szélét és próbálja kiszámolni a távolságokat, majd óvatosan megcsóválja a fejét.*
– Le kell majd rajzolnunk, hogy hogyan legyen. Amiről beszélsz, kedvesem, az elég nagy terület, szinte egy egész udvarház már. Csodálatos lenne, de egyszerre ennyivel nem tudunk megbirkózni. Vagy igen?
*Egy kicsit bizonytalan, mert ez rengetegsok munka két embernek, illetve egy elfnek és egy embernek, és bizonyára mégsem lenne vele semmi gond, ha ráérnének, ha biztosak lehetnének benne, hogy lesz rá elég idejük.*
– De mindenképp bele kell vágnunk, ez nyilvánvaló. Talán a ház az udvar és a kert körüli résszel kellene kezdeni, az kisebb terület. Mit gondolsz, Lorsan?
*Bólint és újra a férfi mellkasához simul, fejét a vállára hajtja.*
– Jó lenne. Jó lenne, ha hamar elmennének, vissza se jönnének.
*Csak egyetérteni tud, aki ilyesmit művel, az végtelenül gonosz, bárki is légyen. Nem természetes és nem tisztességes így bántani a holtakat.
Aztán csak ül, szorosan a párjához bújva, néma csendben, szinte levegőt is alig vesz, úgy hallgatja a harc történetét. Hogy nem kezd sikoltozni, és jajgatni, annak egy oka van, az, hogy Lorsan itt van vele, hogy érintheti, láthatja, hogy egyben van, hogy valóban megúszta sérülés nélkül.
Emiatt nem esik szét, ebbe a tudatba kapaszkodik. Finoman reszket, de mikor Lorsan azt mondja, sírjon csak nyugodtan aprót szüppen is.*
– Olyan boldog vagyok, hogy nem esett bajod, annyira…
*Nitta keze végigsimít a párja karján felfelé, majd a vállán, aztán a mellkasán is.*
– Annyira… nagyon, nagyon jól csináltad, igen, nagyon jól. És azt is, hogy nem hagytad ott csak úgy őket. Ha el kell őket égetni, akkor el kell, nem szabad őket csak úgy ott hagyni.
*Az eső talán csillapodik, de nem állt el még.*
– Igen, így a máglyáknak nem lenne hasznuk, és mindig figyelni is kellene, a ház nehogy lángra kapjon. Meg a máglyákhoz fa kell, állandóan táplálni kell őket. A nagy kerítés jobban hangzik, és persze azért majd lehet készíteni fáklyákat, vagy valami hasonlót, nem? Vagy ez butaság?
*Beszél és kapaszkodik a szavakba, a tervekbe, valami gyakorlati dologba, de aztán újra elsírja magát, arcát Lorsan nyakához, arcához simítja.*
– Hazajöttél… Lorsan, hazajöttél… ~csak ez számít~.
*A szipogása újra enyhül, vizes kezével mázolja el a könnyeit.*
– Itt vagyok. Veled. Segítek, mindent, amit csak tudok. Nem vagy egyedül, nem bizony, együtt csináljuk. Meg tudjuk csinálni.
*Nitta elgondolkodik.*
– Talán, talán esetleg, ahogy Bry segített…
*Csak egy kósza formálódó ötlet, nem is tudja Lorsan mit szólna hozzá.*