*Minekután elhagyta Lahmar Wynn gazdagnegyedi kúriáját, célját végre elhatározza, és az erdőbe kíván menni. Arthenior sűrű, misztikus erdejébe, melyben és mely körül már volt alkalma egy-két igazán említésre méltó ember megismerésére.
Most viszont nem e célokat kergetve sétál el a piactérre, mi a rengeteghez vezető út egyikét jelenti, csupán pihenni kíván és feltöltődni a természetes környezet ölelő, meleg karjaiban. Hallani akarja a fák susogását, az állatok apró neszeit... Érezni akarja a szél gyöngéd kezeit és a természet páratlan illatát.
Viszont a tér még este is zsúfolt, és a megnyugtató ingerek helyett hangoskodó, olykor veszélyes embereket érzékel, kik vagy tüzet raknak éppen, vagy az utcán csatangoló gyermekeiket kergetik haza.
Szerencsétlen lények kinézik a páratlan szépségű elf nőt, ki tetőtől talpig, színtiszta fehérben, szőke fürtjeivel és példás magasságával udvariatlankodott lakhelyük közelébe. Ám odanyújt egy kettőnek némi aranyat, ami megváltoztatja hamar a közvéleményt, viszont csakugyan tovább kíván jutni.
Újabb állomása a kovácsműhely, melynek rendeltetése távol áll tőle. Belépte után köszön, de onnét is gyorsan szabadul, elvégre semmi dolga nincs a kovács és a segítő fiú társaságában. A hátsó ajtón kilépve azonban már az erdő szele csapja meg, és elégedett sóhajjal nyugtázza; itt van.
Nem áll meg még, tovább sétál, puha, kimért léptekkel. Az avar nem ropog a talpai alatt, olyan, mintha csak a levegőben járna. Ruhájának bő szoknyája azonban fél méteren még maga mögött húzódik, és a lehullott, megsárgult faleveleket magával rántja, bár ez sem kelt túl nagy zajt.
Így halad tehát az erdő mélyébe, hol már sötét honol. Persze látni még lehet, főként, hogy a Hold is teljes egészében megvilágítja a térséget, viszont az is igaz, hogy a fák sűrű lombjai nehezen engednek bejutást az ezüstös sugaraknak.
Azonban őt nem zavarják a látási viszonyok, kellőképpen tud tájékozódni, és így eljut a vízeséshez, mely egy terjedelmes, kristálytiszta vizű tóba omlik alá.
Nemrég járt itt, de nem tud betelni a hely szépségével, a tavat körülvevő sötétzöld füvű mezővel, melyet színes virágok tarkítanak vastagon.
Finom mosoly ül ki rózsálló ajkaira, s helyet foglal a magas szálú fűben, mely oly puha, mintha csak egy selyempárnán heveredett volna le.
Szeret itt lenni, amiképpen szeret csak egyszerűen merengeni, ücsörögni vagy épp ácsorogni egy kellemes helyen, ahol van mit szemrevételezni. Világoszöld szemeivel például most a víz tükre fölött cikázó szentjánosbogarakat figyeli, és csodálja, ahogyan bevilágítják a tavat. Pedig nem csak az apró teremtmények azok, mik csodálatra méltóak, mik megvilágítják az erdő sötétjét, és fénnyel szolgálnak. Ealwen is szinte ragyog a feketeségben a puha anyagból szőtt, fehér ruhájában, köpenyében és szőke fürtjeivel, melyek a hatalmas búzamezőkre emlékeztetnek, és amik puhán omlanak alá vállain, egészen a háta közepéig.
Persze ő ezt nem látja, és nem is csodálná magát, ha láthatná is. Bár ő is a természet szülötte, jobban megbecsüli az állatokat, melyeknek olykor gondozásra, az ő vigyázásukra van szükségük.
Most is beszélne hozzájuk szívesen, viszont a bogarak nem olyan élőlények, kik visszajeleznék megértésüket, de tán a dallamokat felfoghatják, így földöntúli, meseszép hangján, tünde nyelven kezd lágy, halk énekbe, amely most kissé szomorkás. Aki azonban meghallja, bizonyára egyből libabőrössé válhat a hátborzongatóan gyönyörű szavak, dallamok miatt.*