//16+ jeleneteket tartalmaz//
*Bellgaraf elégedett a válasszal. Nem pont erre számított, de mindegy. Most, hogy már ki van mondva nem lehet rajta változtatni, de a sötételf nem is akar. Széles vigyorral lép a férfihez, aki szörnyülködő arccal nézi. Valósággal kitépi tőrét a férfi kézfejéből, és nekilát a munkálatoknak, persze miután csak ujjból rátérdelt a férfi hátára, akinek minden kétségbeesett kísérlete az elmászásra kudarcba fulladt. Tőrét lazán tartva, nem mély, finom vágást ejtve metszi körbe a bőrt az ember csuklójánál. Közben nyugodt bájcsevegő hangon beszél a férfihez.*
- Tudod, egykor tagja voltam egy bandának. Emberekből állt, olyan kis söpredékekből mint te. Úgy hívtak: a hentes-mester. Találd ki miért. Naná, hogy azért mert én értettem a legjobban a kínzásokhoz, és az öléshez. De elárultak.
*Ekkor tőrét a férfi bőre alá nyomja a kézfején, mire az még jobban ordít, már ha ez lehetséges. Bellgaraf szemében az élvezet lassan dühbe csap át, ahogy mesél. Már kifejezetten durva mozdulatokkal rángatja a testrészt.*
- Igenis jó vezér voltam. A banda virágzott akkoriban, és miért árultak el, na miért? A SEMMIÉRT! Puszta hatalomvágyból. Egyik éjszaka elvágták a torkom, és a folyóba dobtak. Azért éltem túl, mert a vágás, nem hatolt el az ütőeremig. Tudod milyen összekötött kézzel kiúszni a partra, úgy hogy közben tele van a tüdőd, a saját véreddel? HÁT NEM TÚL KELLEMES! Az a fájdalom amit én okozok neked semmi hozzá képest, de élni akartam szóval kibírtam.
*Már teljes erőből döfi bele a tőrét a férfi kezébe, és egy oldalirányú csavarással valósággal letépi a kézfejet. Ám még nem végzett. Értelmét teljesen átitatja a düh, a sértettség, tehetetlen érzése, és Bellgaraf élvezi. Minden egyes lénynél amit megöl úgy érzi egy kicsit bosszút állt a világon, amiért többször is elárulták őt.*
- És tudod utána mit csináltam? Éltem az erdőben, átvágott torokkal, és tervezgettem a bosszút. A seb behegedt, és meggyógyultam. És mindezt csak akaraterővel voltam képes túlélni. Egy éjszaka belopóztam a táborba, és mindet megöltem egytől egyig. A vezérüket, aki az egész árulást kieszelte, pedig belefojtottam a többiek vérébe. És élveztem!
*A végén már minden szót szinte ordít. Tőrét időnkén pedig a férfi különböző testrészeibe vágja, de egyetlen egy eret, vagy szervet sem sért meg. Minden szúrás neki is fáj, fáj annak a kis darabnak a lelkéből ami megmaradt, de élvezi a fájdalmat. Egyáltalán mi ez ahhoz képest amit neki okoztak, nem csak fizikailag. Ekkor azonban a fájdalom, és düh, és egy furcsa érzés ködén keresztül felrémlik előtte egy arc. A tündér arca. Az őrület lassan eloszlik, és végignéz magán. Tiszta vér az egész teste. Először megdöbbent arcot vág, aztán újra merev, és jeges arckifejezés ül arcára. Amikor Lorinerre néz az még láthatja az őrület utolsó szikráit kihunyni szemében.*
- Bocsánat.
*Morogja a tündérnek, és leszáll a fájdalomtól eszméletlen áldozatáról. Még egy percig áll és élvezi a kezéhez tapadt vért. Most külsője tükrözi lelkét. Mocskos, és szennyezett, de nem ő volt aki az első lépést tette, ez állapot felé.*
- Nem tudsz a közelben egy patakot?
*Kérdezi útitársát, és csak reméli, hogy az nem hozakodik elő a történettel amit önkívületben a világról megfeledkezve mesélt a kínzás részeként a férfinak.*
A hozzászólás írója (Bellgaraf Hir) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.02.20 19:40:53