//Ser Saravul Meradir figyelmébe//
*Jól sejti a lovag. Sziéna sosem engedné meg magának, hogy egy ember előtt gyengének mutatkozzon, még ilyen állapotban sem. Ereje fogytán, tudata azonban egyre tisztább. Talán a láz, talán más hat rá így, de sosem volt józanabb ennél...
Keserű szavakat csal kis sajátjaival. Lelke mélyén valamelyest bántja, hogy kósza gondolatát kimondta. Késő lenne visszakoznia. A furcsa megfogalmazásra viszont annál inkább felkapja a fejét.
"Ebben az életben,.."
Visszhangzik elméjében. Eddig még nem is lenne vele semmi gondja, hiszen elfek közt járva számtalanszor hallott az életeken átívelő szerelemről, lelkének másik feléről, sőt azt hitte Lohrunnban meg is találta. Csak tudná hogyan tolakodott most újra elméjébe. Szíve összeszorul. Egyszerre bizsergetően kellemes, s fájó emlék. Kis híján könnyeket csal a szemébe újra, de mielőtt smaragdjai elhomályosulnának észbe kap.
"...itt az erdőben _még_ soha."
Egy pillanatra többet lát ebben a mondatban, mint az magától értetődő volna. A férfi tekintete, hangsúlya számára elfojtott vágyakozást sugall, mely félelemmel járja őt át. Immár tudja, nem szabad sokáig maradnia...
Mégis elgyengül egy pillanatra, s magához hívja hiú ábrándjait tovább táplálva. Kegyetlen bestia. Szerencsére azonban ereje végre elhagyja, s megtér az álmok birodalmába, így csupán szépségével kísérti tovább Saravult.*
*Hosszú az éj, főként számára, hiszen álmában hánykolódva küzd kísérteteivel. Köztük egykori szerelmével. Még mindig érzi ajkain búcsúcsókjának keserédes ízét. Mikor felriad ijedten néz körbe, s egy pillanatra azt hiszi Saravulra, hogy őt látja. Ám mindez csupán képzelete csúf játéka. A mellette virrasztó lovag alakja sokkal robosztusabb. Szomorúan pillant el oldalra. Ekkor érzi tagjaiban mennyire fáradt. Napokon át feküdt ugyanis ágyában Lúman főzeteitől kábultan, mert az öreg jobbnak látta, ha álomtejet csepegtet italába, mielőtt a makacs 'elf' valami butaságot csinálna. Ennek idestova három éjszakája.
Lassan pirkad. Az első aranyló sugarak beszüremlenek a tisztásra. Idebenn viszont még mindig a kandalló lángjainak naracsvörös fénye járja át melegen a falakat. Sziéna vöröslő hajzuhataga most talán még élénkebb. Mellőzve minden éket omlik rá vállára bájait eltakarva. Testét csupán vékony kelme fátyolozza. Az öreg úgy vélte nem árt, ha megszabadítják pár feleslegesnek vélt rétegtől saját kényelme és gyógyulása érdekében. A lány ezzel szembesülve kissé el is pirul, majd feljebb húzza a takarót, nem mintha a másik bármi olyat láthatott volna, hiszen alsóruhája elfed mindent, mit szükséges.
Nem szól semmit, csak vízért nyúl. A mellette lévő asztalkára már kikészítettek számára egy kancsót. Rajta van néhány falat kenyér is. Miután megnedvesítette torkát ebből is helyez szájába. Sosem élvezte még ennyire a cipó enyhén sós, savanykás ízét. Elmosolyodik, majd újra felpillant a lovagra.*
- Sokáig aludhattam, vissza kell térnem a városba. *Szeretné megkérni rá kísérje el, mert még túlságosan kábának és gyengének érzi magát ahhoz, hogy egyedül utazzon, de inkább elharapná nyelvét, mintsem hangot adjon óhajának. Főként ahogy újra eszébe jut Lohrunn, s vele együtt egy halvány reménysugár, hogy azért jött elő álmában, mert eljött érte, s újra együtt lehetnek. Hirtelen hatalmas izgatottság járja át, mely arcár is kiül. Lélektükrei olyan fénnyel szikráznak, mint amilyennek a lovag még nem láthatta. Egyszerűen káprázatosak.*