//Vacsoraidő//
*Már felcsillan a remény, amikor meglátja a fát, ami a menekülés útját kínálhatná neki, sőt, már fel is kapaszkodna, amikor éles fogak marnak a lábába, és karmok hasítják fel a vádliját. Felüvölt fájdalmában, de az ágat nem engedi el, próbálja még jobban felküzdeni magát. Akár sikerül neki, akár nem, szembefordul a farkasokkal, ha felért, akkor hogy tudja a helyzetet, ha pedig lent maradt, akkor azért, hogy ne várja a halált gyengének mutatkozva. Fogja a botot, ami feltehetően már eddig is gátolta volna a mászásban, és körbesuhint vele, megpróbálván ellökni a vadakat magától. Aztán körbetekint, szemeivel gyengébb láncszem után kutatva. Valaki után, aki hátrébb áll, kevésbé akaratos, gyengébb. Ő lesz a megfelelő célpont neki. Az, akit szuggerálni fog. Irányítani. Magában az erdő szellemeihez fohászkodik, azonban ez csak néhány pillanat, mielőtt akcióba lendülne. Persze közben a bottal próbálja folyamatosan távol tartani az állatokat, és egyensúlyozni kevésbé sérült lábára helyezve több testsúlyt. Aztán, ha megtalálja a leggyengébb láncszemet, mélyen a szemébe néz, és megpróbálkozik azzal, ami a lupusfulgurnál nem volt túl sikeres.*
- Tuetto detestrate. Seis peuvero, seis neipersonne. Seis faime? Mangeis. Attequreisle. Seis ilo plui grandies. Ilo plui fortie. Pourche seis faime? Parceche le pansero, che seis neipersonne? None seis fieccai. Attequreisle. (Mind utálnak. Szegénykém. Senki vagy. Éhezel? Hát egyél. Támadd meg őket. Te vagy a legnagyobb. A legerősebb. Miért éhezel? Mert senkinek tartanak? Nem vagy gyenge. Támadd meg őket.)
*Az elején kissé remegett a hangja, de ahogy újra, és újra megszólalt, és győzködte a farkast, egyre magabiztosabbnak érezte magát. Mintha lenne még valami, ami segíti. Talán az erdő szellemei mégis meghallgatták az imáját, talán most mellé állnak, és segítenek neki túlélni ezt a helyzetet. ~ Édes szellemek, adjátok, hogy így legyen. Talán még az ő segítségével meg is úszhatom a dolgot. ~ Tekintett újra a kiálló bordájú farkasra. Meg fogja menteni, érezte a csontjaiban, belül. Még egyszer elkezdte elölről a szöveget, ezúttal tisztán, érthetően, és parancsoló hangon. Vasakarattal. Semmi kérlelés, semmi kétségbeesés nem volt a hangjában. Csak színtiszta elvárások, és ezt a vadnak is éreznie kellett. Mintha a kötelességét vázolnák fel, csengő, tiszta, logikus kötelességét. Meg kell tennie. Hiszen ha megteszi, tényleg ő lesz a legerősebb. Először vehet a húsból, nem csak a lerágott csont, és a porcogó jut neki, hanem a tiszta színhús is.*