//Tűz és Víz//
//Morfiusz//
//A hozzászólás +16-os részleteket tartalmaz!//
*Próbálkozik, természetesen, bár van egy olyan érzése, hogy most így hirtelen, ennyire gyorsan Morf még nem tudja ezt értékelni.
Hiába, hogy sok-sok éve történt minden, hogy évtizedek teltek el, a férfi sebe friss, hiszen eddig elnyomta az emlékképeket, így gyakorlatilag számára olyan, mintha minden csak most történt volna, egy napja, egy órája.*
~Új gyász.~
*A gúnyos nevetés természetesen nem esik jól, az sem, hogy Morfiusz lefejti magáról az ölelő karjait és elhúzódik.
De valahol, bár nagyon fáj, de meg is érti őt.*
– Nem, nem tudom *ismeri el halkan.* Csak szeretném hinni, hogy azért kiáltott rád, hogy fuss, hogy téged óvjon. És… és az a férfi sem kapott el, nem futott utánad.
~Miből állt volna egy felnőtt férfinak elkapnia egy olyan kicsi fiúcskát? És mivel állhatott volna nagyobb bosszút az asszonyon, mint hogy előbb a gyermeket öli meg? Főleg, ha a nő szeme láttára teszi. De a férfi hagyta őt elszaladni.~
*Lassan ingatni kezdi a fejét Morfiusz szavaira. Nem, ő nem hiszi, hogy egy szó mindent megoldana, nem gondolja úgy.
De a következő mondatok bántják, mélyen és fájón, csak pislog, nyel nagyokat és a férfi tekintetét keresi, kell egy perc, mire rájön.*
~A többiek. Azok, akik előttem voltak, azok voltak olyanok.~
*Zihálva veszi a levegőt, most úgy a nyelvén van, hogy ezt odavágja, de akkor csak összevesznének, egymásba marnának, és Shya azt nem akarja, és valahol mélyen belül azt érzi, hogy Morfiusz sem azt akarja. Hogy ez az egész nem neki szól, nem miatta van, csak ő van most itt, és a férfi így csak őrá tudja zúdítani.
De aztán nem hagyhatja szó nélkül, amiket a kedvese mond.*
– NEM! Nem lett volna jobb! Akkor most nem lehetnénk itt.
*Shya is tud ám makacs lenni, és akármi is van, bármi történik, ő nem akarná, hogy az elmúlt hónapok semmissé váljanak.*
~Még hogy nem az én ügyem! Idióta! Te az én ügyem vagy!~
*Persze ezt nem mondja ki hangosan, mert úgy véli, ebből Morf az idiótát hallaná csak meg. Egyébként most épp úgy gondolja, a férfi úgy viselkedik, ugyanakkor valóban sajnálja, hogy mindezen át kell mennie.*
~Tudom, hogy fáj.~
– Azt te gondolod, hogy én csak úgy gondolom *morran azért válaszul* ~Mert én meg tudom, hogy úgy van, te ütődött!~
*Sóhajt, mikor Morf elhárítja, és eltolja magától, de aztán aprót bólint.*
– Hát, annál az ócska gombánál csak jobb lett. Legalább itt vagy, és önmagad vagy.
*Az nem lepi meg Shyahart, hogy Morfiusz a patakhoz menne, hiszen tudja, a víz látványa mindig is jótékonyan hatott a férfira eddig, ugyanakkor amilyen cudar vad kedvében van most Morf, sokáig nem akarná magára hagyni.
Így nem tiltakozik.
Csak követi. A bokája még nem az igazi, így sokkal lassabban halad.
Le is marad, és lehet, hogy itt-ott még vargabetűket is tesz, mert hiába a düh és a fájdalom, hiába a gyász, Morfiusz még így is vigyáz, hogy minél kevesebb nyomot hagyjon hátra.
A lányt viszont a nagyapja tanította, és az ösztönei vezetik, botladozva, és meg-megállva, de követi a férfit.
Végül a patak partján találja meg, jóval odébb ül, mint ahol Shyahar előbukkan a bokrok közül, és csak azért látja meg, mert a vízfolyás kanyarulata miatt véletlenül éppen odalát.*
~De már nincs messze.~
*Odabotorkál hát végül, Morfiusz, ha figyel, akár hallhatja is, mert a fájós bokája miatt nem tud csak úgy csendben mögé settenkedni. Igaz, ez nem is célja.
Egy darabig csak ácsorog, nézi a kedvese sötétbarna üstökét, a széles vállait, a hátát.
A szíve nehéz.
De aztán erőt vesz magán, mélyet lélegzik és megteszi a még hátralévő öt-hat lépést.
Végül, kissé nehézkesen ugyan, de leereszkedik Morfiusz mellé, leül nagyjából egy tenyérnyi távolságra tőle. A szeme sarkából pillant csak rá, kíváncsian, hogy vajon felfogta-e, hogy ő is ott van, és persze várakozóan is, meg reménykedve.
Aztán szó nélkül ő is a patak felé fordul, a hullámok játékát kezdi figyelni, a napfény tükröződését a vízen.*
~Azt hitted talán, hogy most magadra hagylak?~
*Megmoccan, leveti a bakancsát, amit akkor húzott fel, mikor Morfiusz után indult, és kicsit előrecsúszva a sérült lábát a vízbe nyújtja, hogy a bokáját a patak hidege nyugtassa.
Aztán, kissé tétovázva ugyan, de a balját Morfiusz kezére teszi.*
~Én nem csak úgy gondolom, én tudom.~