*Valóban, ő is szereti népe gyönyörű nyelvét, ám eddig is elf társaságban tengette napjait, ez így nem nagy változás számára. A szemnézést tolerálja, bár ő nem szokott meg ilyesmit, alapból nincs szemmagasságban a legtöbb társával, az állandó felfele nézés meg nem valami kellemes dolog.* - Persze, elmehetünk arra is, nekem teljesen megfelel. Jóbarátommal, Alinarral is ott találkoztam először, kedves szívemnek az a hely, egy kis gyakorlás pedig mindig rámfér. *Felel egészen könnyedén az elf szavaira, kicsit még ő is fél az utazástól, próbálja még húzni, úgy gondolja, Ali még biztos csak felfedezi a várost, meg ismerkedik, addig meg ő méltón elbúcsúzhat Artheniortól. Még amúgy is ígért valamit egy szegény negyed-béli lakosnak, amit nem tudott teljesíteni, talán a körséta alatt arra is lesz alkalma.* - Igen, én is az íjat tartom nagyra, nem pedig a közelharci fegyvereket, mely főleg a gyorsan élők buta szokása, amit a háborúikhoz tudnak használni. *Ilyenkor kicsit elszorul elméje, teljes szívből gyűlöli a háború minden formáját, és az emberi fajjal- akiket rövid élethosszuk miatt inkább csak gyorsan élőknek nevez - is ez a fő problémája. A haj-összeborzolás se zavarja különösebben, kezdi megszokni, hogy mindenkinek van valami szokása, mint Alinarnak a vállpaskolás, szóval inkább megint csak egy mosollyal reagál - hiszen az a legegyszerűbb, nem?* - Ó, egy álom! *Kiáltja izgatottan, mindig tisztelte azokat, akiknek nagy álmok jutottak, és hisz is bennük, hiszen álmában hogy tudna hazudni bárki is? Neki sosem jutottak komoly álmok, ha álmodik is, inkább teszi azt pillangókról szülőföldje tavánál, esetleg fákról, madarak csiviteléséről, mint komoly dolgokról. Hatalmas figyelemmel kíséri az álmot, még lépteit is lelassítja, hogy jobban tudjon koncentrálni. * - Szép álom, sajnálom, hogy felébresztettelek. De talán a te Földanyád is csupán ennyit akart neked mutatni, nem többet. Szép találkozás, te álmodsz a tengerről, én pedig célomul tűztem már ki. *Gondolkozik el, azt se tudta, hogy ilyenek egyáltalán léteznek, jelek, satöbbik, amik nem csak egy emberrel kapcsolatosak, de most teljesen el van ámulva, hogy benne lehet valami ilyesmiben. Úgy érzi, mintha dolga lett volna, hogy felébressze a férfit, és meséljen neki a Kikötőről. * - Igazából még nem tudom. Alinar elment oda, és hagyott egy üzenetet, hogy kövessem, bármikor szívesen fogad. És mivel semmi nem köt ide, szívesen meglátogatnám őt, már úgy vágyom szót váltani vele, hisz napok óta nem találkoztunk, ami csaj fájdítja szívemet. *Komorodik el egy kicsit, de ő már csak ilyen ragaszkodó típus, ha valakivel eltöltött pár napot, már a szívébe zárja, és ha ezt megtette, igencsak nehéz onnan kijutni.
Zetriat kérdésére egy percig csendben marad, és nyugalommal gondolkozik el* - Tudod, a Faruardi elfnép apró, alig számlál száz lelket. Mindannyian egy közösségben, az otthonfában lakunk, vezetőink a vének tanácsa. Nálunk mindenki művész, rengeteg hangszerünk van, de a legtöbbnek köze van az erdőhöz, s máshol nem is ismerik. Eggyel a reggeli erdő madárcsiripelését tudod utánozni, másikkal ritmust adhatsz, ahogy az eső után a levelekről lecseppen a víz a tavunkba. A művészet mellett pedig csak íjászkodunk, bár az is művészetünk egy ága, mi sosem edzünk. Mi gyakorlunk, technikánkon dolgozunk, az elf és az íj kapcsolatán javítunk. Mindenki magának készíti el az íját, saját maga díszíti ki, különböző festékekkel és mintákkal. És mi szeretjük egymást. Mind a száz testvéremet jól ismerem, mindegyikük hiányzik, és mindegyikükkel több beszélgetésem van, amire vissza tudok emlékezni. Mi mindannyian mezítelen lábbal járunk, és csak itt, Artheniorban ismertem meg a tulajdon fogalmát, nálunk minden közös volt, semmit se szégyelltünk, pénzünk se volt, nálunk nem volt szegény és gazdag, egyetlen, ami a tiéd, az az íjad, és a hangszered, de ezt se veszed észre, hisz az mindenkinek van, senki sem irigyli tőled, mindenki magának készíti el. Mindenki részt vesz a fizikai munkában, és ugyanúgy a döntéshozásban is. Ám bő lére eresztettem szavaimat, nézd el nekem, annyira szeretem hazámat, hogy rosszat nem tudok róla mondani, és rövidebben tán beszélni sem tudnék róla. De most mesélj te, honnan jöttél?
*A monológ alatt látszik tartásán, arcán, mennyire megérinti a téma, mennyire máshol kalandoznak gondolatai eme percekben. Büszke hazájára, és kedves neki, minden szempontból. Közben pedig már odaérnek a kovácsműhely hátsó ajtajához, és Ard kinyitja az ajtót, hogy előre engedje újdonsült barátját.*