//Erdő mélye//
*Hosszan baktat az erdő sűrű fáinak összehajló lombjai alatt, ahova már alig szűrődnek be a nap hasító fény-dárdái.
Idővel olyan érzése támad, mintha ólom csörgedezne lábának ereiben, gyomra pedig nagyokat kordul, jelezve, hogy időtlen idők óta nem evett. Torka száraz, szemei égnek, mindent összegezve tehát elég ramatyul érzi magát. ~ Mint hét üveg vérbor és egy bokréta szivárványfű után nem éreztem magam ilyen mocskosul. ~ morfondírozik, miközben egyre mélyebbre halad a rengetegben.
Újabb emlékek törnek a felszínre, egy nagy háborúról, amit az éjszaka leple alatt vívtak sötét ellenségek ellen. Kígyókként kúsztak be riválisaik árnyas zugaiba, hogy pengéik csókja rózsás sebet nyisson áldozataik torkán, de a kezdeti sikerek után valaki elárulta őket, s mire csak maroknyian maradtak az ellenség kezére játszotta őket az áruló. Egy emberre emlékszik aki a végsőkig vele maradt. Nagy termetű volt és ádázul forgatta kardjait, ám a sötételf fegyvermester felülkerekedett rajta, és kezeitől megfosztva dárdák járták át fekete szívét. A többi emlék homályba vész, csak a magas árnyékra emlékszik, aki utolsó percében fölé magasodott, és misztikus szavakat suttogva a túlvilágra küldte. Legalábbis mintha ezt tette volna vele. Viszont ez lehetetlen, mert most itt kóborol egy erdőbe, és egészen élőnek érzi magát. Vagy talán ez is csak a hosszú álom része, ami gúnyos tréfaként elhiteti vele, hogy valami megváltozott. A sötét örvénylésből fákat formált és eljátszadozik vele további két örökkévalóságon át.
Egy csiga háza roppan szét talpa alatt olyan hanggal mintha valakinek épp a fogait törnék darabokra a legkegyetlenebb módszerességgel. Bele is borzong a hangba, és veszett mód járatja körbe méregzöld tekintetét, hogy nem csapott-e túl nagy zajt?!*
- Átkozott erdő. - *mordul fel, ahogy egy ismerős területhez ér.* - Szükség lenne egy kis segítségre. - *köpi telibe az egyik széles fa törzsét, majd erőtlenül leroskad a tövébe, és járatja az agyát. Mivel ez ártalmasnak tűnik kis idő múlva újra talpra kászálódik, és immár csak úgy bele a nagyvilágba elindul egy emeddig ismeretlen facsoport felé.
Üres tekintettel ballag, mígnem fehérséget lát nem messze tőle, ami mintha mozogna. ~ Rémkép, jelenés. ~ nyugtázza, ahogy a valami eltűnik egy fa mögött és nem látja tovább. Hozzászokott a víziókhoz, túlságosan nem kavarja fel a dolog, de amikor előbbre ér és megint látja az alakot immár közelebbről arra a következtetésre jut, hogy ez nem lehet elméjének játéka.
Egy fiatal sötételf nőstényt lát fehér bundában, ami kissé meglepő de nem lehetetlen. Közelebb érve meghallja a fiatalos hangot, ami egészen szokatlanul cseng. Mintha most hallana először hangot amióta megszületett, a sajátján kívül persze, mert azt már próbálgatta útközben, helyzetét és az erdőt szidalmazó szavakat suttogva. Ezernyi kérdés fogalmazódik meg benne, miket legszívesebben a másik nyakába zúdítana most azonnal, de egyszerűen nem jönnek szavak ajkaira. Csak bámul a nőstényre félrebillentett fejjel, majd mikor az mondandója végére ér merengve felel:*
- Az erdő mélye? Miféle erdő ez? Napok óta bolyongok, de se eleje se vége. Sehol egy út, vagy egy kocsma, csak ezek a rohadt fák mindenfelé. - *köszörüli meg torkát.*
- Vissza tudnál vezetni... - *szakad félbe a mondat mert nem jut eszébe, hova is szeretne visszatérni.* - ... a városba. - *nyögi ki végül kisebb kétségek közepette.*
A hozzászólást Emphus Engora (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2013.06.25 15:29:31, a következő indokkal:
Jelpótlás.