*Egy ideig kóborol még az erdőben, miután megmosakodott a folyó hideg vizében. Így, hogy már kitombolta magát a cseppnyi, ellene teljesen védtelen állaton, mely martaléka lett, s valamennyire azért jól is lakott a pöttöm test adta fémízű, meleg kinccsel, már korántsem olyan feszült, mint annak előtte. Mélyeket szippantva a hűvös, már-már kissé szúrós levegőből élvezi ki kedvenc napszakát, az éjjelt, annak minden adományával együtt. A sötétet, a magányt, és az éjjel felelevenedő erdei illatokat, mik a halálra emlékeztetik.
Fogalma sincs, mennyi időt tölt a nyugalmas ábrándozással a zavartalanságban, de végül ezt is megunja, ugyanúgy, ahogy egyébként egy idő után mindent. S bár nem sürgeti az idő, még jócskán ellep mindent az éjszaka sűrű, bársonyszerű sötétje, úgy dönt, gyorsít az iramon - méghozzá épp a sötét miatt, amit kihasználhat, előnyére fordíthat.
Ugyan nem akart repülni, mert úgy gondolta, hogy sokat tehet vele kockára, de eszébe jut valami, amivel ezt is kiküszöbölheti.
Megáll, s miután megbizonyosodik róla, hogy továbbra sem ólálkodik a közelben senki, aki veszélyt jelentene rá, vagy akár megleshetné; lehunyja szemét arra a borzongató pillanatra, míg működésre bírja a kellő izmokat, melyek kibontják szárnyait. Hatalmasat sóhajt, ahogy megérzi a szárnyak súlyát hátán. A szárnyakét, melyek puszta létére is végtelenül büszke - hát még a küllemükre! Felül, az idegeket és izmokat tartó csontoknál tollai feketék, akár a szén, s egyre lejjebb, szárnyacsúcsai felé hajlanak előbb mélyvörösbe, majd bronzszín árnyalatot vesznek fel. Pillanatokig áll még elmélázva, s ha már lehetősége adódik rá, megmozgatja a tagokat minden konkrét, komolyabb cél nélkül, csupán a jóleső érzés miatt, amit az emberi megjelenése során még saját maga számára is észrevehetetlen izmok összehúzódása-ernyedése okoz.*
- Létezhet ennél tökéletesebb teremtmény?
*Kérdi ámulva, ahogy közben végignéz aprókat suhintó, majd megállapodó szárnyain. Persze, tudja a választ: Nem. Ő a legszebb, a legtökéletesebb példánya fajtájának. Még annak ellenére is így gondolja, hogy nem volt gyakran szerencséje fajtájabélihez az hátrahagyott városokban, az elmúlt évszázadok alatt.
Ujjai puhán futnak végig tollain, ahogy továbbra is elmerengve bámulja őket. Mellkasát kitölti az a forró elégedettség, amit mindig érez, valahányszor valami gyönyörűt lát - ám ezúttal jóval erősebben feszíti szét bordáit.*
- Gyönyörű vagy...
*Súgja szárnyának, szinte már szerelmes búgással hangjában, majd szélesen-büszkén elmosolyodik.*
- Nos, eljött az ideje, Drágáim, hogy olyat tegyünk, amit még soha.
*A következő pillanatban megfeszíti magát, elrugaszkodik a földről, közben csap két nagyobbat szárnyaival, s már a levegőben is van.*
A hozzászólás írója (Rahil Asri Yalaedil) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.11.03 15:13:21