*Másnap reggel igen korán ébredt, ami – a már most is – sertepertélő inasnak és Mesterének tudható be.
Eleinte csupán halovány emlékek mutatkoznak elméjében, de miként kezd feléledni, eszébe jut, hogy a múlt éjjelt a kovácsnál töltötte. Némi arany s a kényelem kínkeserves feláldozásáért cserébe elaludhatott, s vajmi kevéske élelmet is kapott az itt lakó és dolgozó jóindulatának köszönhetően.
Éppen ezen jóindulat miatt nem óhajt tovább alkalmatlankodni, egyedül csupán a mosakodás lehetőségét fogadja el, utána azonban útnak indul a hátsó kis ajtón át,az erdőbe.
Épp, hogy felkelt a Nap, s itt, a rengeteg szélén már lehet érezni a frissítő harmatcseppeken csillanó melegséget. Természetest odabentre kevéssé szűrődik be a fény, szóval még ácsorog egy kicsit egyhelyben, hogy feltöltődjék energiával. Addig is körülnéz a környéken.
A fák közt még kisebb nagyobb pamacsokban örvénylik a talaj menti köd, ami valószínűleg a tegnap esti maradványa, most viszont veszítve félelmetes mivoltából, légies folyóként kanyarog ide-oda, keresvén tengerét, melybe ömölhet. A madarak is éberen csicseregnek, s egy Wyward is előbukkan az egyik bokorból, amint zömök testével ide-oda sertepertél a táplálékért, ám hamarost visszabújik a cserjék óvó takarásába, ezzel is mosolyt csalva a kissé még álomkóros kardforgató nőre.
Aki amint felocsúdik merengéséből, nagy nehezen útnak indul befelé, az erdőbe, hogy megtisztítsa gondolatait, s meglessen ezt-azt az itteni nevezetességekből, melyekről a városban hallott mendemondákat. Ahogyan azt is, hogy errefelé könnyű az eltévedés, kivéve, ha felkeresi az ösvényt, amit ha kitérők nélkül követ, akkor se a tóhoz menet, se visszafelé nem lesz problémája.
Nem mondhatná, hogy egyhamar tájékozódik a terepen, főként, hogy a halántékában lüktető fájdalom visszatérőben tetszik a tegnapi kardvívás nyomán, de kitartóságának hála megleli az ösvényt, s meg sem áll a tóig. Úgy értesült, vízesés is társul hozzá, ennek pedig legékesebb bizonyítéka, hogy közeledvén a vízhez, már hallani a zubogást.
Ismét mosolyra görbülnek piros pozsgás ajkai, melyeknek íve följebb kúszik, amint megérkezik a kitűzött célhoz.
Egy ideig csodálattal adózik a lágyan fodrozó víztömegnek, de kiruccanásának egyéb oka is akadt, s bár nagyon nem szeretne elkóvályogni, feltett szándéka, hogy felleljen pár növényt, melyeknek szintén csak a városban hallott kinézeteikről s hatásaikról.
Például igazán kíváncsi lenne a sajt ízű csodára, melynek inkább csak tápértéke ismeretes, de miként a Nap már felkelőben, csipkednie kell magát, ha nem kíván lemaradni.
S rászánva az időt, előbb utóbb ráakad a fenyők közt rejtőző, derékmagasságig érő növényre, a Holdsajtra. Terméséből kettőt vesz magához; egyet eltesz a táskájába későbbre, míg a másiknak felnyitja csukódóban lévő héját, s megízleli a furcsaságot, melynek íze csakugyan a sajtéban tetszeleg. Nem gondolta volna, hogy igaz a szóbeszéd, de legalább az - számára – egyik ritkaságnak már utánajárt.
Utána még egy ideig keresgél, de miként az itteni növényeknek nem ismerője, a Holdsajtban ki is merül a sikere. Azonban nem csügged, inkább visszasétál a tóhoz, s leülve annak partjára, elfogyasztja a kézfejnyi adagot, mely reggeli híján most kiváltképp jólesik neki.*