// Tavaszünnep//
* Izgalmasnak tűnik a harc, melyet a két nő produkál. Támadnak, védekeznek, s ismét támadnak. Lehetőség szerint, próbál kissé közelebb kerülni, esetlegesen megkerülve néhány embert. Közben azért a párhuzamosan folyó eseményeket sem zárja ki teljesen. Úgy tűnik, valaki már túl van a maga megméretésén, s hasznát veszi az ápolásnak. Az ork és óriás közti párbaj még javában folyik. S mintha a Mágustusához is új résztvevőket szólítottak volna. Egy darabig leköti a figyelmét a két „ amazon” viadala, aztán úgy dönt tovább áll. ~ Akad itt még látnivaló bőven. ~ Tanácstalanul tekint körbe, merre is menjen tovább. Pár pillanatnyi merengés után, úgy dönt, bepillant a mágusok tusájába is. A kezdeti izgalom, melyet az újdonság a forgatag szított fel benne, kezd alább hagyni, így nem is siet. Lassan, kimérten indul meg, egy- egy nagyobb csoportosulás mellett, még jobban lelassít, meg-megáll, mint aki csak bámészkodik. Hátha hall valami információt, hogy milyen küzdelmek várhatóak, kinek lehet szüksége a képességeire vagy egyáltalán kinél is lehetne érdemes próbálkoznia. Vagy bármiféle pletykát, kis információt, érdekességet. Elvégre elég nagy itt a tömeg, és az ilyen helyeken könnyen cserélnek gazdát az értesülések. Persze ezt csak feltételezés a részéről, de minden megeshet. És pénz híján, hát nem ártana valamit találnia. ~ Persze akad más lehetőség is. ~ De egyelőre ezzel a lehetősséggel nem számol. Bámészkodása közben, néha rácsodálkozik az összegyűlt emberek közt, fura szerzetekre. Páncélos lovagnőkre, előkelő dámákra, hó sörényű harcosokra, csuklya mélyére húzódó alakokra. Borostyán színű szemeit nem győzi, ide-oda kapkodni. Persze nem beszélve a mindenfajta népet képviselő egyedekről. Egy hatalmas „ színes” kavalkád, éledező város. Tényleg akár a tavasz, hisz ez az évszak, mikor a virágok nyiladozni kezdenek, a fák rügybe fakasztják ágaikat, az eddig szunnyadó élővilág kinyújtóztatja elgémberedett tagjait. A fagyos hónapok után, zizegni kezd az élővilág. ~ De minden évszaknak meg van a maga szépsége. ~ Tekintete az erdő sűrűjébe réved, s kissé vágyakozva kémleli a rengeteget. Nem hagyja magát elmerülni a gondolataiba. Mindig is jellemző volt rá a kettősség, mintha két én lakozna benne. Nem is csoda, egyik fele mindig vágyta a nyugalmat, míg a másik a kaland felé hajtotta. Átok vagy áldás a kevert vér, ezt még nem tudta megfejteni, úgy lehet mindkettő. Tovább halad, szemét s fülét nyitva tartva. A tusa helyszínén, próbál olyan helyet keresni, ahol azért nagyjából láthat mindent. Kihívás ez esetben ilyet találni, de azért úgy tűnik csak sikerül, persze nem a legtökéletesebb a kilátás, hisz olyankor pipiskednie kell, ha egy nagyobb behemót épp „ rossz” lábára támaszkodik, de talán a lényeget látni fogja.*