//Visszatérés Artheniorba//
* Egy pillanatra megrökönyödik, mégis honnan tudhatja a férfi, hogy egy eredart kerget? Ebben az egyetlen, röpke pillanatban valahogy, valamiért elfelejti, hogy még ő beszélt a tündérnek a küldetéséről. Persze mint mindegyik, ez a múlékony idő is tovaszáll, a felismerés belécsap, így csak halkan suttog egy igent. A következő szavak szíven szúrják, már nem az, amit a férfi mond, nem is a jelentésük, hanem az emlékek, melyeket felidéz miattuk. *
- Igen.
* A felelet ismét csupán ennyi, de ha lehetséges, ez még halkabban jön, mint az előző. Nem tudja, hogy miként kéne, vagy, hogy egyáltalán el kéne e mondania a férfinak a történetét. *
- Én… Nem, fogalmam sincs, merre kéne mennem.
* Fejét nekitámasztja a férfi hátának, remélve, hogy a páncélja hidege jót tesz; mondjuk a könnyeit visszatartja, miközben halkan elmesélve történetét, újra átéli azt. A rövid változat mellett dönt, de nem számít, milyen hosszú, a fájdalom nem tompább, és ezáltal a gyűlölet sem hagy alább. Azon a bizonyos estén kezdi, majd a kolostorral folytatja, végül az ide vezető útjára tér ki, mialatt a látóhatár széléről egyenesen a fejük fölé magasodnak Arthenior házai. Amint megközelítik a tömeget, hirtelen abbahagyja életútjának ecsetelését, és feltesz inkább egy kérdést, amelyre kíváncsi egy ideje. *
- Te találkoztál már eredarral?
* Valóban nem a legvidámabb mese az övé, most már az elf is tudja. Meg Shiriqa is, ha hallgatta a halk sztorit. Igazából ő maga sem érti, hogy egy egyenes válasz helyett miért ezt mesélte el. De talán megértik, hogy hiába nincs egy árva nyom sem a birtokában, neki folytatnia kell a keresést.
Ha ez egyértelművé válik, Sylwerannak és Shiriqának csupán annyi dolga van, hogy rávilágítson; csapatban is járhatja tovább az ösvényét. Na, nem mintha nem történt volna meg maga a rávilágítás, most inkább a megerősítésre vágyik, hogy ő igenis jól dönt, ha elfogadja az otthon ajánlatát.*