*Újabb este köszönti a várost. Házainak fehér falait narancssárgára festi, árnyékaikat elnyújtja. A rekkenő hőség most már talán enyhülni látszik. A lány, kinek tervei sosem úgy sikerülnek, ahogy ő szeretne, a városkapu felé tart. Újdonsült úti célja a karavánpihenő.
A fogadót már megjárta, bemerészkedett, de hogy az éjszakát is ott töltse... no azt nem. Legyen elég annyi, hogy többé-kevésbé emberi formát kölcsönzött magának. Szerzett tiszta ruhát, utazásra alkalmas cipőt, azt már ne hánytorgassuk fel, hogy honnan, meg mi módon.
A szőttest természetesen megtartotta, és lábbeliit is, de ócska, vásott, használhatatlan ruháitól megszabadult.
Felsőtestét fedő ruhadarab, egy az előzőhöz hasonló, fekete ing, mi bő szabású, ujja a könyökéig ér, s bő nyaka fűzővel van ellátva. Alul roppant passzentos, fekete nadrágot hord, lábát térd fölé érő, szíjakkal ellátott fekete, vékonyított talpú, bőr csizma fedi. Csípőjén pedig leginkább szoknyára hasonlító szándékkal rendelkező, fekete anyag tekerve, minek szabálytalan alakja lelógó ruhaíveket alkot. Immár tiszta hajában újra ott díszeleg a vörös kendő. Fegyvertelennek sem mondható, hiszen szintén csípőjén, lazán lógó övre, vagyis inkább bőrszíjra van erősítve ősrégi csont tőre. Az igazi, pengeéles, valóban veszélyes fegyver pedig rejtve marad, hiszen a lány nem bolond. Ráadásul még ezeken kívül is tartogat meglepetéseket.
Ideje útra kelni. Szürke szemében újra ott ég a nyughatatlan tűz, mi minden kudarc után kialszik, de nem kell neki sok, hogy újraéledjen. Magához szorítja vállán átvetett tarisznyáját, szorosabbra húzza a rojtos köpenyt és kilép a kapun, egyenesen a lángoló Nap irányába indulva.*