//Az Adal ház kirablása//
*Franc egye meg az egész városi őrséget. Ha azok nem akadékoskodnak, és hagyják szépen elmenni akkor ő megelégedett volna a kis étkészlettel, meg az emberház kirablásának izgalmas tudatával. Erre hol is tartanak most? A pegazus lángokban áll, egy akkora Gwuff csorda szabadult el amit az összes üldözőjének egyhavi fizetéséből se lehetne megtéríteni, rápazaroltak egy maréknyi nyílvesszőt, feldühítették a bika megölésével, és most az éjszaka közepén loholhat a kínkeserves sötétségben nyomában egy teljes lovas századdal. Ha ezeket valahogy sikerül legyőznie, akkor tényleg beírhatja nevét az ork hősök képeskönyvébe, ha meg elkapják, nos... Szerinte akkor is okozott már elég kárt, hogy a túlvilági hősök aranycsarnokában falhassa az aranycsikóval nyakonöntött, tükörtojásos, borsos borjúszeletet, de talán nem ártana még pár üldözőt magával rángatnia komornyiknak és talpmasszírozónak. Persze szép is lenne a sorsa ha nem használta volna el a napi képességét fölöslegesen, akkor egyszerűen csak közölhetné a fickókkal, hogy ő márpedig látta magát az erdő leges legközepe felé szaladni, valahol a medvebarlangok és lumpusfulgur fészkek közti futóhomoknál, de sajnos ez nem lesz ilyen egyszerű. Gravak rossz lovas. Csak szarvasjószágokon lovagolt és azt is csak kiskorában. A magafajtának nem telik lóra, tehát inkább ösztönből kapaszkodik mint tudásból, és persze hajt mint a vesztés, nehogy utol érjék. A nyilak lepattannak róla, pajzsát a kitörés után azonnal visszacsúsztatja a hátára, egyrészt mert csak útban van, másrészt mert az áldás úgyis onnan jön. Ilyenkor a zöldbőrű ismét kénytelen számot vetni tartalékaival. Egyrészt pár gwuffot csak sikerült elengednie, azoknak a nyomai és árnyai főleg így a vaksötétben, talán képesek lesznek félrevezetni az üldözőit. Persze az ő állata lassabb azoknál amik teher nélkül haladnak, de a kinti sötétség akkor is biztató jel. Ezt megfejelendően, Gravak rögtön az erdő felé veszi az irányt, már amint képes elhagyni a főteret. Mert bár utálja azt a nyamvadt fahalmazt, és tájékozódni sem tud benne, remélhetőleg az üldözői sem képesek ilyesmire. Meg ezen az úton a lángoló pegazus hamar közé és az íjászok közé kerül, ami azért nem egy utolsó szempont. Messzire lőnek azok a kis rohadékok. És persze mint afféle tartalék kaszás kártya még mindig nála van két darab remek koktél a saját főztjéből. Azokkal akár a csapat felét is harcképtelenné tehetné, vagy felgyújthatná maga mögött a gazt, de persze egyiket sem tudja használni mert egyelőre a hátason való megmaradás is komoly gondot okoz a számára. Egyetlen esélyt lát maga előtt, méghozzá előadni ugyanazt a viccet mint amit már a parancsnokúrral is eljátszott, és reménykedik benne, hogy az üldözői, kevés íjpuskát ellenben sok fáklyát hoztak magukkal. Ha menekülni próbál utolérik, ha harcolni próbál megölik, más lehetőséget nem lát.*
//Aktív szelídítés//
-Héjj. *Próbálja megállítani és egy kissé oldalt fordítani az állatot. Nem akarja, hogy baja essen, de neki sürgősen le kell jutnia a földre italt gyújtani, és persze kell a dög is fedezéknek. A leszállás valamivel egyszerűbb mint a felszállás, persze ha megüti magát annak nyoma marad, de egy ekkora ork az ilyesmitől már csak tömörebb és keményebb lesz. Azért igyekszik talpra érkezni, és reméli van még két másodperce arra, hogy begyújtsa a kis keverékét mire az első lovas megkerülve a gwuffot kérően elé tartja pofáját, vagy újabb játéklövedékeket küldenek feléje, esetleg hálókat és köteleket vetnek rá amivel megpróbálják a földre kényszeríteni. Ha az állat nem vállalja a dolgot akkor tartaléktervnek megteszi egy bokor, vagy egy fa is. Persze amíg keze a tűzszerszámon jár addig elméje azért próbálja nyugtatgatni az állatot, és lélekben felkészül arra, hogy esetleg nem sikerül mindezt összehoznia időben. A dolog főleg a távolság megválasztásán múlik. Ha túl hamar áll meg akkor még többen jönnek utána, ha túl későn akkor egyszerűen az egyik üldöző fejére kell majd átszállnia mert már annyian lesznek körülötte. Akárhogy is, az időzítés a lényeg, amihez neki sajnos kevés észt osztott a teremtője. Így aztán marad a ráérzés, és a szerencse.*