//Gulch//
*Megnyugszik, s feledve fáradtságát, szomjúságát néz elébe az útnak, amit Fekete Ezüst vázol neki.*
-Menjünk. Addig már csak kibírjuk.
*Bólint, és még tartva egy kicsit hátát, elindul mellette.*
-Értettem ám elsőre is.
*Nem tudta, honnan vannak a szavai a dolgokra; pontosabban nem elékezett rájuk. Elmondása szerint a Hang tanította őket mind, neki valahogy azonban olyan alapvetőeknek tűnnek (már amiket ismer), hogy sose kérdezte magától igazán, hogy lehetne másképpen.*
-Kóstoljuk meg azt a rántottát akkor.
*Elindulnak, közben Gulch figyeli végig az úton társát, hogy lássa, ha rosszul lenne, vagy fájdalmai lennének.*
-Ha megérkezünk és ettünk, míg alszol majd reggel elmegyek keresni neked valamit a kezedre. Ne fertőződjön el, annak csúf következményei lehetnek.
*Gondol arra is, hogy persze el fog menni, de ez nagyon evidensnek tűnik, és úgy látja a lány nem sokat törődik az alapvető szükségleteivel.
Egy idő után, ahogy haladnak, a Hang veszi át az irányítást, de valahogy minden eddiginél tapintatosabban. Gulch marad a háttérben, pihenni próbál, míg ő viszi előre kettejüket, és saját energiatartalékait felélve megy tovább. Benne nem mocorognak az érzések, nem vonják el a figyelmet az erdő állatainak zajáról, s őt nem zavarja az újból előtörő szomjúság úgy. Fekete Ezüsttel kapcsolatban is félreteszi a gondolatait másnapra; oda kell érniük a városba és megpihenniük, ez most mindennél fontosabb. Azok után, hogy látta, hogy érez Gulch a lány iránt, nem kockáztatja meg az összeveszést, és néma csendben kísérgeti, míg nem szól hozzá, s mindig vissza-visszaengedi Gulchot, mikor beszélni kéne vele, vagy segíteni kell.
A kék órában, még valamivel a hajnal előtt elérik a város szélét, megközelítve a főteret. Ő emlékszik még valahonnét ehhez hasonló épületekre, de Gulch már nem. Úgy dönt, innen már boldogul ő is, s újra hagyja a másikat érvényesülni.*
-Szóval ez volna a város!
*Forog körbe visszafogott csodálkozással, majd megakad a szeme a mágikus szökőkúton.*
-Igazán szép hely!
*Tör elő belőle őszintén. Most, hogy hajnal van, s nincsenek emberek az utcákon, kifejezetten szimpatikusnak tűnik. Kicsit még nézelődik, majd önuralmát elvesztve elindul a kút felé, s hátraszól Fekete Ezüstnek.*
-Bocsáss meg, de szomjan veszek!
*Odarohan és afféle köszönésként lemossa az arcát a vízben, majd összetéve tenyereit inni kezd, mint aki a sivatagból szabadult. Ilyen édes, tiszta vizet se sűrűn ivott, így az ivás felénél lelkesen fel is kapja fejét, hogy elmondja a lánynak, milyen különleges a víz, de meggondolja magát, mikor arra gondol, ő már biztos ivott belőle, s csak folytatja tovább.*