*Egy ideig még szemlélődik, aztán inkább elfordul. A főtéren többen is áthaladnak, s sétája közben őket is alaposan megnézi, számos faj, számos nem, számos kinézet, mintha mind-mind a színes évszak kavalkádjához járulna hozzá, kiegészítve azt. Kedvére való a hely. Hallott róla hideget és meleget is, lázadás, erőszak, terror, felemelkedés, varázslat, temetés... életének része volt egykoron, nem is oly ritkán, s ezúttal sem az árnyoldalát nézi. Persze egy népfelkelés nem a körforgás része, soha nem is volt és nem is lesz az, de ebből a szempontból semleges, nem az ő harca, s nem is gazdag, hogy azon gondolkodjon, melyik sarkon fosztják ki. Hamar elhalad a szökőkút mellett, s legyűri a késztetést, hogy kezét mártsa meg benne, majd egy rendes fogadóban alaposan megtisztálkodik, ennek nem most és nem itt van az ideje. Gallérját felhajtva, kezét hátracsapva, ajkán egy játékos mosollyal fütyörészve indul tovább, tekintetét magasra emelve, olykor a kósza felhőket, olykor pedig a tetőn fel-feltűnő macskákat veszi szemügyre. A város él, nagyon is él, persze... az a negyede, ahová most betér, még bőszen fejlődésben, nem épp a látványosságairól híres, sokkal inkább a korábban és jelenleg is itt élők hányattatásairól.*