* A nap már túl van a zeniten, kellemes, tavaszi sugarai lágyan melengetik kreolszín arcát, ahogy szemeit az égnek veti. Ő sokkal melegebbhez van szokva, a sivatagok döglesztő, fülledt hőségéhez, pár héttel ezelőtt még vasfogakként mart bőrébe az itteni hideg. Pedig itt keleten sem olyan marcona a tél, mint a messzi havasokban északon, ő mégis megszenvedte a télnek végét; kell még idő, hogy megszokja az itteni időt. Ez a délutáni, verőfényes napsütés pazar most persze, a piaci forgatag, majd a szegénynegyed lármás utcái után zsibongó elméje lassacskán elcsitul, ahogyan az eget bámulva átballag lovával a főtéren. A szökőkútnál megáll, s leszáll a hátasról, aztán hagyja, hogy az állat nagyokat kortyoljon a kútnak hús vizéből. Megpaskolja izmos nyakát, majd ő is a víztükör fölé hajol, hogy farkasszemet nézzen tükörképével: fáradt, jádekék szemek pillantanak vissza rá, egy kimerült, szakállas arcról- mintha nem is önmaga volna, szőkésbarna tincsei is csapzottan, kócosan libbenek szemei elébe. Fáradt és mosdatlan, az az igazság. Mióta nem aludt? Előző éjszaka biztosan nem, talán egy kicsikét az azelőtti este. Megszokta már a kialvatlanságot, majd ha már elméje nem bírja tovább az ébrenléttel vívott ádáz harcot, végre kipiheni magát, legyen bárhol és bármikor, hirtelen tör majd rá, s letaglózza a kimerültség. De előtte még haza kellene érnie. Tenyerét saját tükörképébe mártja, összefodrozva a felszínt, s a hűsítő vízzel leöblíti arcát, kissé benedvesíti haját. A röpke arcmosással újabb órákat nyer éberen; lerázza ujjairól a cseppeket, arcát és ázott tincseit majd szellő hamarost megszárítja, s újult erővel száll vissza a lóra, hogy folytassa útját az erdő irányába. *