*Gyors léptek zaja csatlakozik a főtér zajához. Könnyed lépések ezek, melyek nyomokat hagynak az út porában, s megannyi port kavarnak fel a lendületes haladáskor. A csizma, mely drága volt, de legalább állja az idő, s kemény terepek által rárótt könyörtelenséget, most is hűen takarja gazdája lábát. Alatta csikordulnak az apróbb kavicsok, de ezen sikoltozást nem sokan hallják, csak az érzékeny fülűek.
Fentebb a barna szövetnadrág, mely szintén viseltes már. Az, ki hordja, gondolkozik újjal való leváltásán, csakhogy még ragaszkodik kényelmes viseletének ezen darabjához. S ki tudja, lehet, hogy nem is találna másik ilyen kiváló nadrágot. A por már ezen is megülepedett. Ez viszont csekély súly annak, ki hozzászokott a sok járáshoz. Az út taposásának üteme nem lassul, sőt... Ahogy közeledik a városhoz, egyre csak gyorsul, mígnem séta helyett inkább futásnak lehetne nevezni a végzett cselekedetet. A vékony fémlemezek, melyek a ruházatot fedik, vidáman csapódnak egymáshoz, s dobják fel csengésükkel a furcsa szimfóniát. Ugyanígy csikordulnak a hátra aggasztott kardok is.
A lendület és a szél összefogva játszadoznak a szőke hajtincsekkel. Ide-oda lengetik a hosszú szálakat, nem sajnálva azokat. A por így hamar eltűnik róla, a tulajdonos legnagyobb örömére. Elvégre mégiscsak illik valahogy megjelenni a visszatérés alkalmával.
A kavics csikordulását és a homokban való dobogást hamar felváltja valami. Hangos kopogás néhány pillanatra, majd néma csend veszi körül az érkezőt. A városba ért, így hát megáll, hogy gyönyörködjön a rég nem látott környékben. Mélyet szippant a tömeg által kibocsátott szagos egyvelegből, s megtölti vele tüdejét, még akkor is, ha az nem túl kellemes. Végül pedig ennek hála prüszköl egyet, kezét szája elé emelve, s vigyorogva pillant körbe ismét. "A róka visszatért!" Kiáltja gondolatban, legnagyobb örömére.
Lépteit lassan ismét megindítja. Hangos csörtetéssel szeli ketté a tömeget, melyen átvág, s egyenest a kúthoz sétál. Kezeiről lehúzza kesztyűit, azokat a válláról lógó csomagba tömködi, majd ujjait a friss vízbe meríti. Arcához emeli vízzel telt tenyereit, s egy egyszerű mozdulattal fröcsköli a megtisztító cseppeket arcára. Ezek után fejét hátra csapja, hogy a képébe lógó kósza tincseket eltüntesse. Azok engedelmesen haladnak tarkója felé, a férfi pedig az égre emeli tekintetét, melyek most még szebbnek tűnnek, mint előző nap, mikor rájött, hogy hamarosan ideér.*
- Drága Arthenior, végre ismét látlak! Oly csodásan festesz, mint mindig!
*dicséri e szavakkal a várost.*