//A szél feltámad//
*Különös esetről beszéltek itt az elmúlt napokban, Artheniorban. Állítólag levelek hullottak az égből, rajtuk verssel. Fräd nem ismeri a pontos szöveget, de szívesen megvizsgálná, felkutatná, mi is áll az ügy hátterében. A város már egy jó ideje ismeretes számára, pár hónap múlva már elmondhatja, hogy egy éve él itt, ami a sok történés ellenére, örömmel tölti el. Ez azt is jelentheti, hogy sikeresen felépített egy új életet, távol Wegtorentől, távol a szüleitől és a húgától.
Poros a ruhája, láthatóan nemrég érkezett. Szomjas is, éhesnek még nem az, viszont ilyen pillanatokban nagyon jól jön az, hogy ott van az az istenektől áldott szökőkút, talán az egyetlen értékes dolog ebben a putriban. Minden jó ellenére, ami itt érte, vagy éri még most is, tudóskánk még mindig egy nagy darab szegénynegyednek látja az egészet. Kopognak a cipők, végre a vízhez érnek, lehajol, majd kortyol belőle, jó nagyokat, öblösen próbálja kezével a szájához mérni, mihelyst pedig ezzel végez, megmossa az arcát is, tarkóját persze mellé nem meri benedvesíteni most, szokásához híven, már hideg van ahhoz.
Körbenéz, embereket, vagy másfajúakat keres. Senki ismerős nem tárul még a szeme elé. Még. Mintha valamire várna. Mintha egy találkozó lenne itt, a gondolat pedig röhejes számára. ~ Elkapattak Szarvasligetben, Frädricus. Minden pillanatot úgy élsz meg, akárcsak egy várakozást. ~ Elkergeti az értelmetlen gondolatait, s leül az egyik kőpadra. Van még pár dolog a holmijai között, amit rendbe kéne raknia, mielőtt továbbállna. Persze azért fél szemét mindig a környezetén tartaná, fél tőle, hogy pont erre jár valaki a Szarvasok közül. Fél a fogadtatástól, hiszen jóval több időre tűnt el, mint ígérte, s félő, hogyha nem is holtan tér vissza, de tenni fognak érte, hogy ígéretének ezen része is betartassék.*