*Későre jár. A hajnali első napsugarak pár órán belül már szórni fogják fényüket a földre, ezzel felmelegítve az éji órák hűvösségét. Addig viszont a borongós felhők és a hideg légáramlatok még azt is megborzongatják, ki a kandalló melege mellett ücsörög. Mrograth bár hideg párti, ez a hirtelen váltás a meleg időből a hidegbe, még az ő szervezetére sincs túl jó hatással, hiszen ilyenkor vérmérséklete messze a határokat súrolja, s látszólag jelentéktelen dolgokat is magaslatokba emel.
A város csöndjét váratlanul halk patadobogások törik meg. Gondolhatnák, hogy az érkező idegen még messze jár, azonban ő már ott áll a kapukban, s csak figyel. Nem tudni mit néz, kit néz, csupán csak áll ott, mintha valami éji árny mutatkozott volna meg. A hatalmas, fekete ló viszont lassan megindul, s a főtéren levő épület fáklyáinak köszönhetően egyenesen az istálló felé veszi az irányt, ahol az idegen egy könnyed mozdulattal ereszkedik le róla, s vezeti be a többi állathoz.
Megjelenése nem kelt feltűnést sem az őröknek, sem az éppen arra kószáló, fogadóból hazavándorló részeges alakoknak. Földig lenyúló köpenyének csuklyája félig takarja, hiszen ében hajkoronájával ez teljesen egybeolvad, s mivel igyekszik kerülni a fényt, ezért mozgása sem túl feltűnő.
Bár az első pillanatban feltűnt neki, hogy a fogadó örömmel várná alkoholmámoros helyiségébe, egyelőre azonban nem akar betérni, hanem még egy kicsit élvezi ezt a nyugalmat. Lassú léptekkel sétál oda a kúthoz, mely vizének varázslatos szele mámoros érzéseket keltette benne. Ám ahogy kezébe tölt pár cseppnyit, s közel emeli szájához, orra s érzékei azonnal rosszat jeleznek, így mintha valami förtelmes lötty lenne, úgy rázza meg kezét a föld felé, a cseppek fertőként hullnak le rá. Varázslatos, jóságos víz, melybe minden fertelmes ember és egyéb mossa bele mocskát...
Nagy sóhajjal fordul az ég felé, s méregzöld szemei vészjóslóan figyelik a gyorsan futó viharfelhőket, melyeknek aranyozott szegélye misztikus légkört teremt. A hold udvara is olykor megmutatja magát, bár teljes egészében sosem lép a kíváncsi tekintetek elé, hanem megmarad rejtekében. Mrograth egy erősebb szellő hatására szorosabbra húzza köpenyét, s mivel fáradtsága átvette az uralmat teste felett, ezért hát kénytelen megindulni a fogadó felé.
Szívesen töltené az éjszakát a magasodó fák fogságában, de egyelőre biztonságosabbnak látja, ha egy apró szobában hajtja álomra fejét, zárt ajtóval és zárt ablakokkal. Bár külsejét némileg megváltoztatta, méregzölden izzó szemei és sápadtas arca még mindig igen beleéghet az emberek tudatába.
Ahogy a fogadó felé lépked, háta mögött váratlanul elsuhan valami, ami letelepedik a főtéri fa egy ringó ágán. A fáklyák tüze olykor megcsillan szemén - nem mozdul, csak figyel. A férfi egy pillanatra áll csak meg, s egy enyhe biccentéssel jelzi magának, hogy rajta kívül egy valaki azért túlélte a lázadást - a Holló mindig is rejtetten ott díszelgett a nemesi, Wortagroth család címerében, s századokon keresztül e madár kísérte őket hűségesen... Az ág újra mozdul, s az állatnak immáron se híre, se hamva, Mrograth pedig folytatja tovább útját a szél által ringó fogadó ajtaja felé...*