*A kérdést meghallva megtorpan, erre a legkevésbé sem számított. Magában úgy hitte néha, hogy a visszaúton is csak a rablótámadások veszélye miatt kell ott lennie. Arra még képes - legalább fizikai értelemben megvédeni, akit kell; ha már a szívügyekben ez nincs így.
Alig tett meg két lépést a fogadó irányába, most mégis megáll és vár néhány pillanatot. Gondolkodóba esik, de végül amellett dönt, hogy folytatja az utat a fogadó felé. Nem tartja szükségesnek maga sem, hogy elkísérje Őt, mivel nem érzi úgy, hogy Elly még mindig veszélyben lenne. Ha másként gondolná, még az ötlettől is elzárkózott volna, hogy visszatérjenek Artheniorba. Meg persze arra sincs szükség, hogy a papok megsejtsék, valami nincs rendjén köztük. Ha maga is megjelenne ott, még az évek óta elzártan elők is felismernék a bajt. Nem tudná most még megjátszani sem a boldogot, a nyugodtat. Túl sok gondolat kavarog benne,túl sok minden foglalkoztatja egyszerre. Így majd Elymea maga döntheti el, mit ad nevelői tudtára és mit nem. Biztosan jobb hangulata is lesz a rég látottak közt, ha nem vibrál a levegőben folyton a kettejük közti feszültség.
Közben, ahogy visszafordult, látja, amint a lányt a lábai máris a szegénynegyed felé viszik.*
- Rendelek valamit enni, foglalok szobát és lent megvárlak. Siess.
*A szófukarság ellenére nem parancsoló; még így sem, hogy meg kellett emelnie hangját, hogy a fél-elf a kettejük közt növekvő távolság ellenére is meghallja szavait. Néhány pillanatig még elgondolkodva bámulja a távolodó kedves alakját, majd már valóban a fogadó felé siet. Megéhezett és vágyik arra az érzésre is, amit a torkán lecsorduló nedű kelt. Pihenniük sem ártana. Ha az út nem is volt kimerítő, ez a folyamatos civakodás és gondolkodás az. Viszont, ami talán a legfontosabb, beszélniük kell és döntést hozni kettőjük ügyében. Nem képes egymaga meghozni egy ilyen jelentős döntést, de ami azt illeti, joga sincs ahhoz, hogy társa helyett döntsön el bármit. Már egyáltalán nem biztos semmiben, csak abban, hogy ez így tarthatatlan, így már nem mehet tovább!*