*Késő délután lehet, a Fény már kezd alábukni a távolban a hegyek mögött, amikor Varya megérkezik Arthenior városába. Sosem járt még itt azelőtt, bár hallott már egy s mást a Levegő Városáról. Többek között azt is, hogy az itteni papok mesterei a mágiának, a templom épülete pedig önmagában is tiszteletet parancsoló építmény. Innen épp nem tudja melyik lehet az, de alkalmasint most nem is foglalkoztatja ez a dolog. Lelkének mélykék tükrei mindent és mindenkit igyekeznek megnézni, mintha csak arról félne, itt a nyílt utcán is érheti támadás. Ez nyilván nincs kizárva, ha abból indulunk ki, hogy milyen ártatlannak és törékenynek tűnik, így pedig egyes tolvajok, rablók könnyű prédát vélhetnek felfedezni személyében. Ó szegény balgák...
Óvatosan kerül ki egy kisebb csoportot, lehetőleg tartva mindenkitől az egy lépésnyi távolságot. Mintha csak esélyt sem akarna adni arra, hogy megszólítsák vagy hozzáérjenek. A hűvös szél elől védekezvén összehúzza magán köpenyét így eltakarva vonalait is, nehogy bárki szemet vethessen rá. Így is kap jónéhány kíváncsi pillantást az arcát oly érdekessé formáló motívumok miatt, melyek jelentését ő maga sem tudja. Akkor szerezte őket, mikor iderángatták, legalábbis joggal feltételezi ezt, hiszen előtte nem voltak meg. Talán a varázslat egyik mellékhatása lehet, de senki sem tudta eddig sem cáfolni sem megerősíteni. Hogyan is tudhatták volna, hisz Varya önszántából sosem mesélne magáról egy teremtett léleknek sem. Tudja, hogy bármi, amit mond az életébe kerülhet. Elég egy óvatlan megjegyzés, s máris ellenségessé válnak ezek a furcsa népek, ezt már a saját bőrén tapasztalta.
A főtéren sétálgata kisvártatva megpillant egy cégért, mely valahonnan ismerős neki. "Honnan is... hát persze!" jut eszébe egy pillanattal később, alaposabban megfigyelve az ábrát, mely a fogadót jelenti. Az ilyen helyen kaphat élelmet vagy akár szállást is, ha elegendőt ad abból a sárga érméből amit az itteniek oly nagyra tartanak. Nem is igazán érti, miért, hisz számára semmit sem jelent, de ahogy megtapasztalta ezek a kis sárga 'arany'-nak nevezett érmék rendkívüli befolyással bírnak a mindennapokra. Akiknek nincs, azok éhenhalhatnak, akiknek pedig sok van azokat tisztelik. Számtalanszor jegyezte már meg magában, hogy milyen furcsák és logikátlanok az itteniek, de ez a tulajdonságuk valószínűleg az arany iránt érzett imádatukban teljesedik ki. Mintha ettől bárki is jobb lenne a többinél...
Nagyot sóhajt végül, s a fogadó ajtaja felé veszi az irányt, kitérve mindenki más újtából.*