*Mocskos bakancsait nézi, s érzi, hogy a nyakának idegeibe belenyilallik sok ezer forró tű. Felemeli a fejét, a látása még homályos. Előrelépne, de nem tud, zsibbadt karjait vastag kötél fogja le egy öles oszlophoz. Orrát és száját erőszakosan betölti a fekete füst, nem jut levegőhöz, arcát pedig már a lángok nyaldossák.
Némán köhögve, de annál inkább fuldokolva ébred vastag lópokróc alatt, por, vagy homok tapadt szájüregébe és csaknem eldugította az orrát is. Igyekszik nem mozogni, vagy vergődni. Lassan emeli meg a szeme elől a szúrós pokrócot, bár már tüdeje ég egy korty friss levegő után, és még ennyi hideg víz után. Amint nem lát semmi fenyegetőt a közelében lehajtja magáról a földszínű pokrócot. Kiássa magát a lyukból melyet előző este kapart magának a sárga levelű bokrocska alatt.
Egyszer a rémálmai fogják elvinni őt a feledésbe, de aki életét az éhhalál és a nyers bogyók között tengeti, lyukakat kaparva magának, kivert rühes kutyaként éjszakára, az ne panaszkodjék. Ha az idő engedi, kirázza pokrócát, melyből annyi por szabadul fel, hogy a közelben fekvő nagyvárost egy hétre elvágná a napvilágtól, ha arra fújná a szél. Ha nem is tanult semmiféle varázslást, mint azok a nagyszakállasak a templomokban, azt már elmondhatja, hogy ő a por úrnője. Irányítani nem tudja a fullasztó fellegeket, de van elég hatalma, hogy kiszabadítson magából egy jókora…*
- Nem szám… – szakad fel száraz torkából az alig hallható hang, ahogy elhessegeti túlzó gondolatait. Hátizsákja pántjaival leszorítja az emberemlékezet előtt is ősinek számító takarót és végre eljött az ideje annak, hogy szájához emelje kulacsát. Anyagból készült ez, s teletölteni lehetetlen, mivel szájánál elrepedt, már – ahogy megszokhattuk – ősidők óta. Kiissza a maradék kortyocskákat is, mely elég arra, hogy jó bőven benedvesítse ajkait és szája körül letörölje a koszt.
Vállára csatolja bőrzsákját és elindul a szekerek, s paták taposta úton. Szét zilált haját megdörzsöli, apró szemű földdarabok, levelek, kis gallyak és néhány éjszakára meghúzódó pók is kipereg koronájából. Lehet, hogy mocskos, szegény, és szakadt, fázik, éhezik, s övé minden nyomor, de szabadnak született, s ez a legfontosabb.*
- Nyomor ugrik be… – dünnyögi emelt fővel az előtte fekvő városra nézve. Magas házak tetővel, templomtorony, meg a kúriák. Sok ez neki, túl vad az ő ízlésének, vagy nem elég vad. Mást sem lát csak gúzsba kötött embereket, meg mindenféle népet életük örök körforgásában, aludni, enni, dolgozni, szolgálni, uralkodni, enni megint, aztán aludni és ez így megy nap-nap után, míg megőszülnek és meghalnak. Ezt nevezi ő igazi nyomorúságnak. Vagy nem, hiszen nem különbözik ő annyira, aludni, enni, vándorolni, vadászni, enni, aludni. Ez pontos, a különbség csak annyi, hogy az ő fajtája nem éri meg, hogy megőszüljön.
Betér hát a huzatos városba, hogy része legyen ebben is. Ha nem tenné, elfelejtené, hogyan kell beszélni, már most is eléggé töri a nyelvet. Talán akad valaki, akivel beszélhet, de ami fontosabb, hogy már másfél hete nem evett húst, mert az állatok kiszöknek a karmai közül. Talán ha beköszönt a tél, könnyebben csapdába tudja csalni a kis dögöket. Az ételhez, viszont pénz is kell, pénzhez pedig munka, vagy sikerül kihagynia a pénz részét és rögtön dolgozhatna az ételért.
Megtapogatja behorpadt hasát, a bőrök és rongyok alatt, miközben az őrzött kúthoz ér. Nem tudja mi történhetett itt, hogy még egy egyszerű vízforrást is így kell őrizni, de nem is törődik vele. Ha víz kell, azt szerez a folyóból. Mit számít, hogy mérgezett, valamikor el is kell menni és ez egy elfogadhatóbb halál, mint a párnák között lihegve beadni a kulcsot.
Félreáll egy olyan helyre, ahol a legkevésbé van útban, és míg eldönti, mit kezdjen koszos kis életével, megigazítja, letörölgeti ruháját, tetőtől talpig. A bőrt könnyű tisztán tartani, csak bekeni egy kis zsírral és máris csillog, de egyelőre a nyála is megteszi, faggyú híján.*