//Velenria Destley//
*Sem, arcát az égnek emelve terül el, szokott helyén, a főtér padjai közül. Karjait, kétoldalt a pad támlájára támasztva, lassan, hunyorogva -Hogy a fény ne bántsa- nyitja fel szemeit, hamarosan egész pontosan kitudja venni a kéken úszó felhők körvonalát. Nem kellett volna így felzaklatnia magát a szegénynegyedben. Az a tündérlány... tényleg ilyen nyitott könyv volna számára? Amiket ott mondott Semnek, nem voltak igazak, bár ezt ő sem tudhatta. A férfihez hasonló alakok nem olyan könnyen kiismerhetők bárki számára, mit ahogy ő azt hiszi és beszámolt róla. Még ő maga sem érti miért olyan szókimondó a tündérek társaságában, de zavarja. Ő nem ilyen. Higgadt, és türelmes, megfontoltan cselekszik. De ha ehhez hasonló helyzetben találja magát, elveszti a józanságát, és az előbbihez hasonló viselkedés uralkodik el rajta. Zavaró, nagyon zavaró...De mindegy, ismét kezd megnyugodni, ahogyan az eget bámulva, rubintvörös szemeivel elveszik a felhők vonulásában. Akár egy díszmenet, komótosan vánszorognak, a nap, mint ezernyi aranypénzt ontja rájuk fényes sugarait, amik megtörve a vonulók fehér leplein, tündöklően tükröződik a férfi tiszta tekintetében.
Ismerős hang üti meg a férfi füleit, megtört nyugalmát búcsúztatva hunyja le szemeit, ahogy felemeli fejét a pad háttámlájától, és a szemben lévő szökőkútra tekint. Arcát kicsit a lány felé fordítva, a tündérhez közelebb eső kezének mutatóujjával dobbantva egyet a kőpadon, arcán megjátszott, beletörődő kínnal szólal Velenriához.*
-És mégis hogyan akarsz segíteni? Halálra nyaggatsz?
*Kérdi nyugodt hangon, miközben unottan felfújja orra elől, egyik arcába hullott, fekete tincsét. Halványan elmosolyodik, majd azzal a kézfejével, amivel az imént dobolt, körözve int a lánynak, hogy üljön le mellé, ha akar. Persze továbbra is ott pihenteti karját a kövön, végignyúlva két kezével, a kis pad teljes hosszán.*
-Nem bántottál meg semmivel, ne aggódj. Egyszerűen saját magamon lepődtem meg, mennyire nem tudok parancsolni magamnak. Az indulatok. De amint látod, most már jól vagyok, lenyugodtam, és addig biztosan így is marad, amíg nem nézek újra a szemeidbe. He-he. Lehet, átok ül rajtam, és bohócot csinálnak belőlem a tündérek, mit gondolsz? Lehet, ha még egyszer meglátom azt a naiv, elszánt képed, vaddisznóvá változom, és az erdőbe szaladok.
*Ízetlen tréfáin csak elmosolyodik, nem lepné meg, ha a lány nem reagálna rájuk. Igazából, nem nagyon szokták értékelni az ilyen heccelődéseit, bár ez még nem volt az igazi, viszont többnyire ő is csak unalomból beszél ilyen zöldségeket. Valamivel el kell szórakoznia a hosszú magányos évek alatt az erdőben.
Hirtelen szembefordítja a lánykával fejét, és összeszorított szemekkel, vicsorogva rákiált a tündérre.*
-Szerinted, merjek kockáztatni?!
*Egy percig még így grimaszol, majd lassan, széles mosolyra húzva száját, kinyitja szemeit, és Velenriára néz. Barátságos arcán szikrázva csillan meg tekintete, ahogy az arcába visszahulló haját, most már kezével fésüli vissza egy mozdulattal, és újra a szökőkút felé bámul. Egy ideig nem szól semmit. Arca visszaáll természetes helyzetébe, ám szokatlan, derűs sugárzásából nem veszít. még egyszer beletúr hollószín hajába, majd nyugalommal teljes, tiszta hangján szólítja meg a tündért.*
-Bocs. Nem szoktam ám, ilyet csinálni. Nem tudom mi ütött ma belém, mi van velem.
*Sóhajt egyet, és visszatér a felhők nézéséhez.*
-Min szeretnél "segíteni" pontosan?