*Végre valami emberlakta település!
Hogy az egyéb népekre ne is gondoljon - Bron általában kihagyja őket a számításából, hacsak nincs velük közvetlen dolga. Kerüli őket.. Megkerüli. A hátukat sokkal jobban szereti nézegetni, mint a képes felüket. Persze ezzel így van az emberek esetében is.
Ám most ábrázatán széles vigyorral lép rá Arthenior főterének köveire. Mélyeket szippant a hűs levegőből (nem mintha itt más lenne, mint két nyíllövésnyire amarra, a táborukban), s kedvtelve néz körül. Szökőkút, padok, kövezett tér, messzebb házak sorakoznak. Van itt minden, ami kell. Karjait csípőre teszi.
Felélednek benne régi ösztönei, mikor még javában az ehhez hasonló városok utcáit rótta. Mindig is kerülte a városőröket, nem szívesen menne be csak úgy a tér közepére. Meglehetősen alkalmatlan időpontban érkezik ugyanis, valamikor hajnal előtt, és a sötétség még javában itt úszik a levegőben.
Aztán gondolatban megvonja a vállát. Itt még nem tudják, ki ő, nem ismerik a múltját, különben is, miért ne mehetne be egy kerítés nélküli városba? Kirázza fejéből a nyomasztó gondolatokat, melyek hamar tovaillannak. Itt a lehetőség hogy újra saját, megszokott, urbánus közegébe lépjen. Hacsak ideig-óráig is.
Bron tehát előlép, jobban mondva a szökőkúthoz ballag. Átlagos magasságú, ám erőteljes alkatú, széles vállú fickó a 30-as évei derekán. A fekete különböző árnyalataiba öltözött, gyanús képű gyászhuszár. Könnyed ruhákat hord, de több rétegben. Egyrészt a hideg ellen, másrészt hogy felső, sötét gúnyája eltakarja, mit hord magánál. Ami látszik, az mindössze három dobótőr a mellkasán, s időnként szétlibbenő mellénye bepillantást enged még egy szintén fekete, könnyed bőrvértre. Ezeken kívül van nála egy hosszú pengéjű tőr, és egy rövidkard is, de ezekről csak azok tudnak, akik jól ismerik. Akik pedig még jobban, már nem élhetnek ezzel az információval. Alkarvédő, lábszárvédő egészíti még ki a felszerelését.
Eléri a kutat, ismét körbenéz, és igyekszik természetesen viselkedni. Kulacsát megtölti friss vízzel, majd visszaakasztja az övére. Ezzel nagyjából véget is ért a ténykedése itt. Még átfut az agyán, hogy leül ejtőzni kicsit valamelyik padra, de aztán el is veti, mint fölöttébb kényelmetlen ötletet. Folyamatosan viszketne a háta, ha lenne olyan pontja a térnek, amit hosszú ideig nem tarthatna szemmel.
Rövid habozás után úgy dönt, tovább indul, és nem kísérti a sorsot, hogy városőrökbe botoljon. Az ember sohasem lehet elég óvatos.
A fogadót egyelőre hanyagolja (magában sűrű ígérgetések közepette, hogy hamarosan meglátogatja), s oda sem megy, ahonnan a lovak prüszköléseit hallja. Marad hát (tudtán kívül) a szegénynegyed, mely a legalkalmasabb iránynak tűnik a felderítéshez. Közben mintha már kezdene derengeni az ég alja is, már amennyire ki tudja venni ebből a szögből.*