*A bájos teremtés lágy hangjára a pad felé tekint zölden izzó szemeivel, jobbját emeli, hogy egyik ujját a formákon futtassa végig. Látszik így a hosszú, feketére festett körme, ahogy a gyűrű is, min a koponya díszeleg, lévén a mutató ujjával simítja a követ.*
- Óh, régi korok műve... Talán még az én apám se élt, mikor ezt vésték.
*Közlékeny, mint mindig. Igaz, többet így sem tudhat meg a lány, se róla, se másról, hacsak nem azt, hogy nem mai darab a pad, minek motívumát papírra vitte. Viszont amint elkapja róla a tekintetét, kissé halk, reszelős nevetéssel egyenesedik ki ő is. Kezeit felemeli, hogy a ruhaujjak, mik eddig fedték, most felfedjék kézfejeit. Minden ujján fekete körmök vannak, amiket most összefűz arca előtt, fejétől kissé lejjebb. No, nem a körmeit, csupán ujjait, mint azt sokaknak szokása, ha kissé elgondolkoznak.*
- Ugyan, kérem, kisasszonyka. Dehogy zavart. Csak érdekelt, hogy egy ilyen ifjú teremtés mit csinálhat, egy ilyen idős pad társaságában.
*Tekintete egybefonódik a másikéval, ahogy egymás szemébe néznek. Látja, hogy fél, riadt, de nem tőle. Vagy ha mégis, akkor előtte már más is a sokkos állapot közelébe taszította a félénk teremtést.
Egyik ujját, min a gyűrűje is van, közelebb emeli, míg másik keze ernyedni kezd, mígnem mellé hull, hogy a ruházatának ujja ismét rejtse a csuklóját. Az emelkedő ujj körme ajkához ér, s fölötte vigyor ül. Nem rémisztőnek szánja, barátságos kifejezés nyoma lappang a halálos vigyor mögött.*
- Inkább én kérhetnék elnézést, amiért faragatlanul megzavartam. Nyugodtan folytassa csak a rajzot, ha nem végzett tessék, csak tessék.
*Int is kezével, min a fekete anyag van most, hogy leengedte, s ismét emeli kissé. Még hogy miatta maradjon félbe a félig művészi, félig tudományos munka?*