//Megérkezés – Bárkihez szólva//
*Halkan morran a szőke óriás szavaira, de valójában azért örül, hogy az nem kerít nagyobb feneket a szavainak, mert azért csak leesik Maerehnek is, hogy egy ilyen termetű fickótól egy ütés temetés, a második már csak hullagyalázás.
De azért még pufog magában:*
~Még hogy gyerek!~
*De akármennyire is pufog magában Maereh, azt azért egészen tisztán látja, hogy a szőke biztonságba helyezi őt, és még csak nem is durván, csak úgy finoman odébb tolva. Mae meg sem billen, el sem esik, igazából semmiféle bántódás nem éri.
Abban viszont már nem olyan biztos, hogy a visszatérő csuklyás törpe fickó is megúszná-e ennyivel.
Mae talán alacsony, de nem hülye. Látja ő, amit lát.
Sőt hallja a mennydörgő hangot is a magasból, és egészen pontosan tudja, hogy itt bizony vihar készülődik. Ő pedig, szégyen-e vagy sem, de talán nőként nem, nagyon szeretné megúszni a pofonesőt.
Reméli, hogy az ismeretlen törpe sem akarja, hogy a helyzet feszültből mondjuk rettentőbe forduljon át, bár Mae látja, az apró mozdulatokat, amivel a barna szakállas férfi a harcra készül. Bámulni kezdi, szinte szuggerálni, és ha a másik netán megérezné a pillantása súlyát, és rá nézne, akkor némán rázza a fejét, hogy ne, ne tegyen semmit!*
~Csak van már annyi gógyéja, hogy nem köt ki egyszerre kettő óriással!~
*Maereh reméli, hogy nem valami öngyilkos hajlamú futóbolonddal hozta össze a sorsa. A maga részéről nem szeretne vérfürdőt, főleg úgy nem, hogy minden bizonnyal törpe vérben tapicskolnának a népek akkor a téren. Még akkor is talán, ha a vörös óriás jóízűt kacagott az ő beszólásán.
Mae óvatosan pislog fel rá, és azt látja, hogy bizony ő is úgy helyezkedik, hogy Mae kívül maradjon a tűzvonalon.*
~Milyen irónikus! Ez a törpe fickó végül mégis visszafordult, ki tudja miért, erre kiderül, hogy engem annyira meg se kell menteni, mert épp a két égimeszelő helyezkedik úgy, hogy nehogy bajom essék. De őt beza elkalapálnák. Rendesen.~
*Maereh óvatosan elmosolyodik, és újfent megállapítja, van annak előnye is, ha valaki lánynak születik.*
– Menjünk! *Bólint hát végül a barna szakállas törpének, és felkapja a földről kissé ázott motyóját, majd az óriásokra pillant, még int is egyet nekik búcsúzóul, talán mondana is pár szót, ha egymaga lenne, de most, hogy kissé paprikás a légkör nem akarja tovább feszíteni azt a láthatatlan húrt, így hát besorol a csuklyás mellé.*
~… aki amúgy simán rám se nézett, míg a vörös óriás le nem fröcskölt.~
*Mikor távolabb érnek kicsit, mert hát talán együtt indultak meg egyazon irányba a lány szisszenve súgja oda:*
– Nem vagyok tökmag! És nem kell ám pesztrálnod, láttam, hogy elsőre le akartál lépni!
*Mert ugye hiába kicsi egy törpe lány, az önérzete attól még lehet óriási.*