*A főtér sosem volt igazán megkapó számára. Nem arról van szó, hogy ne tudná értékelni a szép, igényes dolgokat, ám kevéssé izgatja mindaz, miben nincs valami plusz adalékanyag érdeklődését felkeltendő. Sokkal inkább kedveli az élet szürreális, kifacsart, avagy váratlan eseményeit. Mindazokat, amik nem untatják, amik még meglepetést okozhatnak. Egy olyan lény számára, ki már oly’ sok mindent látott – még ha oly keveset tapasztalt is-, nem sok újdonsággal tud szolgálni a város felszíne.
Az éjszaka köpönyegébe burkolózva érkezik. Nem olyan banális okok miatt, minthogy a napfény esetleg zavarná csillagfénybe mártott íriszeit, csupán egyetlen dologról van szó; ez a napszak, melyben legaktívabb. Éjfél… mindig is fordulópontot jelentett számára, hiszen ekkor tobzódik igazán az álmok végtelen birodalma. Ezernyi fej hajtja párnájára fejét, hogy újabb ötletekkel koronázza meg e végtelen királyságot… ő pedig ott oson e kincsek között, gyűjtöget, álmélkodik, elcsen egyet-egyet, s a legértékesebbeket megtartva ballag tovább. Álomkufár ő a javából, ki egy másik birodalom szülötte, s ki a halandók tudatalatti kincseivel üzérkedik.
Egyesek szeretik, mások gyűlölik. Köztes állapot nincsen, még ha érzelmeik nem is konkrétan e karcsú tünemény felé irányulnak. Honnan is tudhatnák ugyanis, hogy eme mélység-szülte lény lehet forrása álmaik elvesztésének? Sokan hibáztatják az életet, a túl sok munkát, a vérszegény, fantáziátlan környezetet… keveseknek jut csak eszébe, hogy mindezekért egy kívülálló entitás felel.
Azok azonban, kik tisztában vannak a természet eme remekbe szabott rejtélyével, s eljutottak az elfogadás azon szintjére hol megértik; ez a folyamat magától értetődő és szükséges, megtalálhatják a nekik szánt portékákat az Álomkufár végtelen birodalmában.
Gyűjtöget ő csupán; halkan, csendesen, incselkedve. Majd ellenértékért szétosztja imádott vendégei között. Szerelem? Szenvedély? Hatalom? Boldogság? Nincs olyan álom, mi ne lenne tarsolyában, avagy ne tudná megszerezni. S mit ne akarnának a kiábrándultak - mindazok kiknek szemét felnyitotta már az élet-, mint álmodni?
Ezüstmedálja megcsillan a Hold simogató fényében, s mintha elnyelné annak egy fonalát. Mint álmok, szívja magába az éltető életet, mely nappal oly könnyen pusztul el. Nem, a nőstény tényleg nem szereti a nappalt, ám egészen más okból, mint sorstársai: semmit nem kedvel, mi értékes kincseit pusztítja el; az álmokat.
~ Ma szép éjszakánk lesz. ~ Gondolja a maga ártatlan, ám ettől cseppet sem kevésbé vészjósló módján, s finom léptekkel elhalad a szegények nyomorúságos, ám felettébb érdekes fertőjébe. Furcsa bár, de ők hordozzák a legszebb álmokat. Ki egyszer megtanult szenvedni, egészen másképp képes álmodni. Ő pedig… a szegényektől vesz el, s a kiábrándult gazdagoknak ad. Gonosznak számít-e ettől? Nézőpont kérdése. Gonosz-e sors? Gonosz-e a halál?
Alakját úgy nyelik el a szegénynegyed árnyai, mintha a nő maga soha nem is létezett volna. Csupán egy halk sóhaj marad utána, mi a főtért övező épületek egyik résnyire nyílt ablakából hangzik fel: Az ott lapuló álmok ma megmenekültek.*