//Gyülekező//
*Ysnul meséjét az erdőről eleinte csak kifejezéstelenül bólogatva hallgatja, de mikor a férfi azt említi, hogy egy ideig ott lakott, ráadásul még élvezte is, Paru csodálkozva kapja fel a fejét és bámul Ysnulra úgy, mint a legritkább csodabogárra szokás.*
-Mit lehet azon szeretni? *bukik ki belőle a kérdés, de ha a szakács válaszol is rá, az már csak félig-meddig jut el hozzá, és a következő kérdésre se tud válaszolni, hiszen Myna is megérkezik végre. Egy hatalmas, szőrös fenevaddal. Paru látott már lovat, nem arról van szó, de a legtöbb, patásokhoz köthető élménye kimerül abban, hogy néha egy-egy lovas ráripakodott a magas nyeregből, hogy kotródjon el az útjából, különben legázolja, na meg persze ott volt az a történet a folyón lefele úszó lótetemmel... de most arra biztatják -valószínűleg megint kedvességből- hogy üljön fel.
Két lehetőség kínálkozik tehát... tegye ki magát a lovaglás minden veszélyének, vagy ismerje be, hogy sose ült még ilyen lényen? Tekintve, hogy előbb nyelné le a nyelvét keresztben, mint hogy beismerje bármiről, hogy nem ért hozzá, és különben is, mi lehet ebben olyan nehéz... a választás egyértelműnek tűnik. Még akkor is, ha Lertinek ijesztően nagy busa feje és hatalmas sárga fogai, amiket egy horkantással meg is mutat.*
-Biztos, hogy nem baj, ha én ülök a lovon? *tesz még egy kísérletet a kibúvásra. Amennyiben a gerlepár egyik tagja sem kívánja magának az állatot, Paru nyel egyet, majd magabiztos kifejezést erőltet magára, odalép az állat oldalához és hagyja magát felsegíteni a nyeregbe. Az azért kicsit megnyugtatja, hogy a kantár másik vége a kedves nőkezében van, legalább a kormányzással nem lesz gondja. Akkor meg végül is mi történhet? Azért a biztonság kedvéért előrehajol a ló nyakán, fél kézzel kissé maga felé fordítja a hátas fülét és belesuttogja.*
-Csak szépen, óvatosan Lerti, ha ledobsz a hátadról, kolbászt csinálok belőled és ostort a bőrödből.
*Ezzel elintézettnek is tekinti a kérdést és hagyja magát megindítani élete talán legnagyobb kalandja felé...*