*Egy hosszú fülű, elegáns, fiatal személy lép be a város kapuján. Kinyitja a száját, valamit mondani akar, de nem sikerül. Szóhoz sem jut. Összeszedi magát, majd szétnéz.*
"Tehát ez lenne az a város..."
*Gondolatában átviharzik a büszkeség. Megérkezett. Most teljesíteni fogja a célját. Most megtalálja a Gyógyítót. Időben ideért. Harmincöt nap utazással töltve, de itt van. Most kigyógyul a titokzatos betegségből. Betegség? Inkább átok! Megint szétnéz, keresi a nagy mestert, a Gyógyítót. *
"Itt kell lennie valahol."
*Erősen koncentrál a szeretetre, innen nyeri az erejét. Még egyszer szétnéz.*
"Kérlek, segíts! Hol van a Gyógyító? Gyorsan kell a segítség. Ezer évenként csak egyszer van itt. Hol van? "
*Gondolatában egy kép jelenik meg. Egy kép, valakiről. Nem tudja, hogy ki lehet az, csak azt, hogy itt van. Meg kell találnia. Így nem élhet tovább.*
"Nem lehet, hogy annyi éven keresztül hiába tanultam, hiába harcoltam a saját sötét oldalam ellen. Nem lehet, hogy nincs itt. Minek tanultam meg használni a szeretet? Minek jöttem ide? Minek élek még?!"
"Csak egy jelet kérek! Egy jelet, hogy itt van."
*Hirtelen megszédül, majdnem elesik. Egy hang szólal meg a fejében: Te vagy az! Te vagy saját magad Gyógyítója! Magadnak kell megoldanod!*
"De mire volt jó ez az egész? Az utazás, a lovagi kiképzés?"
*Ismét megszólal a hang: Arra, hogy ne unatkozz.*
"Én?! Én unatkozni?! De hiszen nincs egy perc sem, hogy nem dolgoznék a gyógyulásomon!"
*A hang most szelíden cseng a gondolatában: Sikerült?*
"Az nem lehet..."
*Leveszi a bal kezéről a kesztyűjét, és elkerekedik a szeme.*
"Nem lehet... Ilyen nincs... Egészséges vagyok! Soha többé nem kell titokban élnem, soha többé nem kell szenvednem a gyógyulásért."
*Úgy érezte, ő a világon a legnagyobb harcos. Sikerült neki. Meggyógyult.*
"Hogyan tovább?"
*Rádöbbent, hogy eddig ezért élt. A gyógyulásért élt.*
"Most mit tegyek? Harcoljak, védjem az ártatlanokat?"
*Még mindig a kapuban áll. Az embereknek fel sem tűnik. El van mindenki foglalva a saját valóságával, a saját gondolataival. Minek is törődnének vele, ha siránkozhatnak a saját bajaikon.*
"Sikerült."
*Előre lép egyet.*
"Sikerült."
*A szeméből egy könnycsepp gördül le, egészen az orráig, majd onnan a földre.*
"Megérte. Olyan lennék enélkül, mint a többiek. Mint körülöttem mindenki. Van pénzük, de nem elég. Még több szeretetre vágynak, miközben ők nem is szeretnek. Fáj valamijük, de nem tesznek ellene semmit. Élnek a saját szomorú valóságukban. Miközben az lehetne vidám is. Ilyenek ezek mind..."
*Továbbmegy, egyenesen előre, magabiztosan. leül egy közeli padra. Szétnéz.*
"Most kezdődik el igazán az életem."
"Keresek valakit, nem akarok egyedül lenni."
*A padon mellette ülőre néz.*
-Elnézést, zavarok?
A hozzászólás írója (Arith Gafolen) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2012.12.30 16:51:10