*Megvakargatja a fejét, ahogy figyel az emberre, fogai között még mindég ott tartja a szárított húst, mely még mindég kilóg a szájából. Rágni is elfelejt, hogyha figyelnie kell, bár már egyre jobban megy, bele kell szoknia és olyan lesz, mint annak előtte.
Végül kezében tartott sisakját vissza helyezi a táskájába és koszos kis mancsával megfogja az étele végét és letép belőle egy jó darabot, amit azon nyomban rágni is kezd. Elgondolkozik azon, amit hallott, ismeri az érzést, az állatokkal való beszélgetést. Vándorlása kezdetén még nem társalgott velük, pár hónap egyedüllét után elkezdte, madarakkal főleg, vagy mókusokkal, esetleg a városok körül csatangoló kóborkákkal, de aztán ismét abba hagyta és csak gondolatban kommunikál velük. Mintha ők úgy is megértenék. Azzal egyetért, hogy értelmes lények.*
- Okosabbak, mint néhány ember. – *mosolyodik el vidáman, ahogy sikerül kimondania ezt a pár szót. Komolyan így gondolja, az állat öl, ha muszáj, az ember öl, ha kedve tartja. Nyers kifejezés, de van benne igazság.
Egyszerű vidámságot árasztó szemekkel hallgatja végig a férfi tanácsát, miközben szétmarcangolja a husit a fogaival, meg-megállva időnként. Elgondolkozik, hogy hányszor sikerült leterítenie egy állatot, de alig jut eszébe valami, nagyrészt bogyókon tengődik, és amikor nagy csodával határos módon meg tud ölni valamit, az már egyébként is elpusztulna pár napon belül a maga módján.*
- Nem vagyok olyan… ügyes. – *vonja meg szomorkásan a vállait* – Nyúzni megy, de… de… úgy ölni… hogy… ö… – *akadoznak a szavai, de pár fejvakargatással később sikerül kimondania* – nem kárt okozni a bőrén, nehéz úgy ölni.
*Megjutalmazza magát még egy darab husival, most hogy sikerült összehoznia egy ilyen bonyolult mondatot, de most egy szerényebb falatot vesz el. Azon is el kell gondolkodnia, hogy mivel viszonozza a másik kedvességét, nem azért mert kell, hanem mert szeretné.*