//A Derengő fa//
//Quantall, Sei//
*Mikor Quantall bemutatkozik, biccent egyet. Meghallgatja a másik mélységi beszédét is, majd örömmel felel:*
-Nos, Quantall, Sei, igen, a Derengő fa egy "bácsi".
*Megsimogatja a macska buksiját, majd belső zsebéből egy kenyérdarabot húz elő, és odaadja Fairnak.*
-Persze hogy nem baj, ha velünk jön. Mindig jó egy doromboló segítség. És te, kételkedő barátom, Quantall, onnan tudom, hogy létezik a fa, hogy már láttam. Ha nincs ellenetekre elmesélem.
*Összedörzsöli tenyerét, majd megköszörüli torkát.*
-Nos, még mikor egész fiatal voltam, úgy negyven év körül, a Lihanechi-tó déli partján éltem. Ott, ahol a tó vize és a nagy erdő találkoznak egymással. Egy kis kunyhóban éltem, nem messze a parttól, fiammal együtt. Egyik éjjel farkasok ólálkodtak a parton, és veszélyeztették a jószágokat. Mivel én csak a mágiához konyítok, a fiam felajánlotta, hogy elkergeti őket, lévén, hogy harcos... Volt... Azt hittem, hogy simán megoldja, hiszen csak pár farkasról van szó. De nem farkasok voltak, hanem Lupusfulgurok. Hamarosan a fiam halálhörgésére lettem figyelmes. Kirohantam a házból, de akkor már a fiam halott volt, és a bestiák már javában falták. Mivel akkoriban vízmágus voltam, a mágia segítségével néhányat le tudtam teríteni, de így a figyelmük rám terelődött. Lassan közelítettek felém, emlékszem, mélyen a szemembe nézve vicsorogtak. Becsuktam a szemem, és azt mondtam: jövök fiam! Ekkor valami hatalmas tenyér csapott a lények közé, akik szanaszéjjel repkedtek a vízparton. Egy hatalmas, barna ököl, aki egyenként tépte szét a Lupusfulgurokat, és közben még morgott is. Emlékszem, néhány szava kivehető volt a mély búgásból: ne bántsd az ártatlant! Majd a cserjésből feltűnt a lény egész teste. Egy bő 20 láb magas, 4 láb széles fa futott a megmaradt lények után, akik már fejvesztve menekültek. Én teljesen ledermedtem. Ekkor a fa visszatért, és azt mondta: Temesd el a gyermeket egy fatörzs alá, és tudni fogom, kinek lelkét védelmezzem az idők végezetéig! Ezt meg is tettem. Utána soha többet nem láttam a Derengő fát.
*Mikor a fiáról beszél, szeméből egy könnycsepp hullik ki, és mosolya is lelankad arcáról. De amikor a szónoklat végére ér, és könnycseppje legördül arcáról, újra halovány mosolyt fakaszt, de ez inkább egy álarc. Egy álarc, mely a bánatát bújtatja el. Mélyen a lelkébe. De már sokszor történt vele ez, hogy visszagondolt Lehanech Thorend-re. Pár óra múlva úgyis vidám lesz. Hisz bármennyire is szerette a fiát, ez ötven éve történt, és bár nem minden sebet, de a javát begyógyítja az idő.*