*A kérdés, bár költői, mégis elgondolkoztatja. Vajon jogunkban áll-e más emberek kutatásait, feljegyzéseit, eredményeit vagy azoknak hitelességét megkérdőjeleznünk csak azért, mert hihetetlennek hangzik? Hisz bizonyára az ősi ember sem hitte volna, hogy képes lesz uralma alá hajtani a tüzet és saját javára felhasználni, és lássunk csodát, manapság már olyan természetes dologként tekintünk rá, miképp a levegőre, mely körbevesz minket és beszívjuk, hogy éltessen bennünket.*
-Olyan ember, illetve... bocsánat... félelf, aki nem hisz felsőbb hatalomban, nem hisz egy vagy több istenség létében.
*Vallás és tudomány megférhet egyáltalán egymás mellett? A tudomány tényeken alapszik, bizonyításokon és kézzel fogható bizonyítékokon, a hit pedig épp ennek az ellenkezője. Nincs szükség bizonyítékokra, hogy képesek legyünk hinni, elég a meggyőződés, elég, hogy önmagunkat meggyőzzük, ehhez pedig nincs szükség racionális érvekre vagy bizonyítékokra. És mégis, a tudomány ha megválaszol egy kérdést, máris kettő merül fel a helyébe, soha véget nem érő kutatás ez, amihez valóban egy teljes élet szükségeltetik, de még az is kevés. A hit pedig válasz minden kérdésre anélkül, hogy újabbakat vetne fel. Lehet, hogy csak az ostobák hisznek, hogy a vallás csak a buta köznépnek lett kitalálva, hogy ha nem is érthetik a világot, ne féljenek tőle, hanem legyen mibe kapaszkodni?*
-Pedig azt hittem, hogy szerzetes vagy, legalábbis a ruhád alapján... Így utólagosan is, ne haragudj a feltételezésért, sokat kell még tanulnom.
*Hajtja meg kicsit a fejét, hogy ezzel a gesztussal tegye még hivatalosabbá bocsánatkérését. Eddig az volt a benyomása, hogy egy szerzetessel vagy valami különös pappal társalog. Vagy esetleg már Dakhnator említette a munkáját? Egek, mennyire kellemetlen ez így... De nem lehet egyházi személy, hiszen a szavaiból kicseng, hogy nem igen hiszi a felsőbb hatalmat, anélkül pedig nehéz a vallás berkeiben megmaradni.*
~Valamit nagyon összekutyultál te lány, már megint... Szállj le a földre végre és figyelj oda arra, akivel társalogsz, ha örökké csak az elméleteiddel foglalkozok, akkor úgy fogsz járni, mint most is tetted. Hát szükséged van neked erre?~
*Korholja önmagát némán, amiért érzése szerint most ügyesen megkevert mindent. Íme, világosan látszik a másik hatalmas ok, amiért kerüli az emberek társaságát, feje túlzottan tömve van gondolatoktól, elméletektől és az újabb kérdésektől és ilyenkor könnyen előfordul, hogy még rövid távon is elfelejti az információkat. A többség érthető módon ilyenkor megsértődik, megbántódik, hogy nem is figyel rájuk igazán, ezt a képzetet pedig nem tudja eloszlatni olyan könnyen, hiszen tényleg úgy tűnhet, mintha nem figyelne oda arra, amit mondanak neki.*
-De biztos van valami nagyobb hatalom, egy király vagy herceg, aki alá a falutok több faluval, várossal együtt tartozik. Oda el kellett volna menned panaszt tenni, hiszen ilyet nem csinálhatnak. Ez nemcsak ellenkezik a józan ésszel, hanem még igazságtalan is.
*Lelkében nagyon erős igazságérzet van, ezért nem tud olyan könnyedén átlépni a témán és elkönyvelni mint egy érdekes beszélgetésszálat, ami alatt többet sikerült megtudnia beszélgetőpartneréről. Talán nem kéne tovább feszegetnie a kérdést, így is nem győz röstelkedni, amiért akaratlanul is a férfi eszébe idézte keserű múltját. Vajon hogy képes még ilyenkor is mosolyogni? Timandra mostmár egészen biztos benne, hogy ez nem természetes mosoly, ez annál több vagy pont, hogy kevesebb? Egy maszk, gondosan megtervezett álca, amivel a belső valóságot takargatja. De vajon mit rejthet? Az örökös kutató kíváncsisága lángol szakadatlanul, ettől hajtva fogalmazódik meg benne az ötlet, hogy mi lenne, ha sikerülne valahogy ezen álarc mögé látni? Mit találna ott? Ilyen múlt után lehet ott bármi más, mint nyirkos sötétség és szorító fájdalom? Fellelhetne többet a csupasz undornál önmaga, az élet és a többi lény felé? Ki kell derítenie, addig nem nyugodhat, ameddig ezt a rejtélyt meg nem oldja.
Állja a zöld szemek pillantását, még mindig úgy érzi, hogy ez a tekintet akár legmélyebb valójába is képes lenne lelátni, ha Dakhnator úgy akarná. Átláthatna ruháin, bőrén és húsán, egész a csontjaiig, a lelke legmélyebb zugába, hogy minden titkát kiforgassa és alaposan megszemlélje. Botor, gyermeki gondolat, tudja ő is, hiszen az elme titkai rejtve maradnak mindenki előtt, amíg egy meggondolatlanabb száj el nem szólja őket, de mégsem tud szabadulni ezen furcsa gondolatától. És ami még különösebb, hogy már nem próbál elmenekülni előle. Eleinte próbált, el akart szaladni messzire, hogy ne kelljen ezekbe a magukkal ragadó szemekbe néznie, ne kelljen látnia a sebhelyeket és azt az őrületbe hajló mosolyt. Félt, de ez elmúlt, tekintetét nem zavarják a hegek és szinte már kedvét lelki a zöld pillantásban is. A tavaszi gyepre emlékezteti, a bársonyos fűre, amiben olyan élvezettel szokott mindig elterülni, hogy néma mozdulatlanságba merevedve nézze az elsuhanó felhőket, hallgassa a madarakat és érezze arcán a nap simogató melegét. Igen, ezeket az emlékeket csalja ki belőle, régi, kellemes érzések, amik segítenek, hogy a halovány mosoly megszülethessen.*
-Hát tényleg igaz, hogy minden elf szőke és kék szemű? Vagy miért mondták, hogy az emberekre hasonlítasz? Én úgy tudtam, nincs túlzottan nagy különbség ember és elf között.
*Egyik kezét tétován emeli fel, látszik rajta, hogy nem igazán tudja, merje-e megtenni, amit szeretne, tekintete zavartan rebben Dakhnator arcára, majd mintha elszánná magát, egy ezüstös tincset óvatosan ujjai közé vesz. Mennyire furcsa, hogy olyan a haja, mint egy aggastyánnak, pedig biztosan nem lehet még olyan öreg. Ez is kevert vére miatt lenne? Most eszmél csak rá, hogy mennyire keveset olvasott a félvérekről, érdeklődését a tiszta fajok jobban lekötötték.
Kiskorában szerette azt gondolni, hogy ő valami elf hercegnő, pont szőkesége okán, de mivel a kerek fülecskék csak nem akartak hegyesedni, be kellett látnia, hogy ő tényleg embernek született. Igaz, kicsit csalódott volt, hiszen ki ne szeretne a fákkal és az állatokkal társalogni, de meg tudta találni az emberlétben is a szépséget. Sőt, arra is rájött, hogy nem kell másik fajba születnie ahhoz, hogy életmódjukat magévá tehesse. Régen mennyi időt töltött a természetben... Fára mászott, folyókban úszkált, barlangokat fedezett fel... Aztán megkapta a sebhelyet és fokozatosan nem csak az emberektől, de az erdőktől és mezőktől is elfordult, hogy a könyvtárak menedékét válassza.*
-Azért bizonyára nagyon hálásak lennének, ritka alkalom, hogy olyan holttest akad nálunk, aki nem hiányzik senkinek. Elég kicsit közösség vagyunk, ahol mindenki ismer mindenkit, és a vének úgy vannak vele, hogy nem lenne szívük abban az emberben vájkálni, akit talán születésétől fogva ismertek. Időnként, ha egy kósza vagy vadász téved el hozzánk, akinek a sérülésén nem lehet segíteni, utána szoktak nyilvános boncolást rendezni, de ez olyan ritka, hogy magam is csak kettőnek voltam tanúja.
*Pedig érdekes és felettébb tanulságos lenne, sajnálja, hogy nincs lehetőség többre, de megérti az elhunytak családtagjait, ő sem engedné soha, hogy édesanyja vagy édesapja tetemét mindenki előtt vágják darabokra, profánná téve az amúgy érinthetetlennek hitt halált.
A könyv visszakerül jogos tulajdonosához, nem is tétovázik, azonnal elcsomagolja, hogy biztos helyen tudhassa, majd zsákját is hátára veszi. Ideje lesz, hogy lepihenjenek, bizonyára a férfi is van olyan fáradt, mint ő. Lehet, hogy éhes is...*
-Igen, én is úgy hallottam, hogy a főtér közelében van egy hely, ahol szívesen látják a fáradt vándorokat. Remélem, szobát is lehet ott bérelni.
*Meg kell ismerkednie a helyi árakkal is, hogy megteheti-e, hogy lakást béreljen valamelyik bérházban, netán egy idősebb embernél, akinek nehezére esik önmagát és házát ellátnia, így némi arany és segítség fejében maga mellé venne egy ifjú tudóst. Biztos, hogy olcsóbb lenne, mintha a fogadóban lakna, de ezzel most ráér, ma már nem tudna ilyen ügyekben intézkedni, marad a fogadó kényelme, amit kiélvezhet.*
-Nem haragszom, nincs hát szükség ilyen áldozatokra, a meghívást viszont annyiban elfogadom, hogy a vacsorámat szívesen elköltöm a társaságodban.
*Kicsit kényszerítenie kell magát erre a lépésre, mert hiába kedveltette meg magát Dakhnator a lánnyal, Timandra mégiscsak magának való, aki többre értékeli a magányt. De most nem, igenis megpróbál normális emberként viselni, ha már ennyire nyilvánvalóan adja magát a lehetőség. Megérdemel egy esélyt az életre, nem igaz? Ráadásul így a férfi sem marad annyira magára, nem kell úgy elfogyasztania az ételt, hogy közben hegyesebb fülébe akaratlanul bekúsznak a mondatfoszlányok, amik akár róla, külsejéről is szólhatnak. Még ha nem is érdeklik annyira, a lány ettől is szeretné megóvni. Tudja, milyen az, amikor minden neszről azt hiszi, a háta mögött épp róla súgnak gonoszan.*
-Ott, az nem lehet a fogadó cégére?
*Mutat a sötétben egy lengedező tárgyra, ami egy kőépület oldalából áll ki. Nem olyan jó a szeme, hogy innen elolvashassa, de talán Dakhnator több szerencsével fog járni, mint ő, élesebb érzékeivel előnyben van az ifjú emberlányhoz képest.*