// Új kezdet //
*Idegen - gondolatai messzebbre nyúlnak vissza a tragédiánál, majdnem hetven tavasszal korábbra, mikor idegenként, elsőnek csöppent be abba a családba, melynek mindig büszkén s kellő becstelenséggel viselte nevét. Hamar rájött, hogy más, édesanyja azonban mindig mellette állt, az ő szeretete tette nővérré féltestvérei közt, és ő táplált belé szeretet és tiszteletet mostohaapja iránt. Korán kinőtte minden buta, gyermeki félelmét, csak egyetlen maradt, mellyel sosem tudott megbirkózni: a kétely, vajon Eldar szereti-e úgy, mint saját gyermekeit? Bízik-e benne maradéktalanul, s tud-e rá nézni őszinte szeretettel, anélkül, hogy rögtön apja mocskos bűnét látná benne? Ha kételye támadt, anyja mindig megsimította az arcát, és elmesélt kettejükről egy történetet. Enelye jól tudta, hogy a cukormázas, kiszínezett mesék mostohaapja nagyságáról csak gyermeteg lelkének megnyugtatására szolgáltak, mégis hitte, hogy Eldar nagy és sérthetetlen, aki bármikor életét áldozná akár még érte is.
Míg a nyikorgó szekéren zötykölődnek, s már jóval azelőtt is, azon tragikus eset óta mardosó gyűlöletével birkózik. Gyűlölet a családja, gyűlölet a neve, s gyűlölet különösen Eldar iránt. ~Hagyta meghalni.~ Ismétli egyre csak magában, s ilyenkor jeges tekintete tüskeként fúródik a férfi hátába egy pillanatra. ~Az ő hibája. Nem tudta megvédeni. Ő ölte meg.~ Mire Artheniorba érnek, e három gondolat eggyé mosódik. Az anyja, az egyetlen, aki méltó taggá tette e családban, nincs többé. A szeretet, mit mostohaapja iránt belé táplált, nincs többé. Az, ki ezért felelős, ott ül elől, védtelen hátát mutatva azoknak, kikben olyannyira megbízik. Enelye dobófegyverei az övén lógnak, mint mindig, s a lány eljátszadozik a gondolattal, milyen könnyedén onthatná életét annak, ki elárulta őt, és elárulta anyja meséit, melyekben évtizedeken át annyira hitt. Ahogy azonban testvéreire pillant, haragja enyhül, a szívét szorító, görcsös kezek lélegezni hagyják, és szobormerev vonásaiba is élet szökik.
Nem mutatta jelét sírásnak, csak az egyik pihenőjük alkalmával tűnt el egy fertályórára, melyből elkent szemfestékkel tért vissza. Azóta szótlanul, ridegen bámul maga elé, kihúzva magát, büszkén ül Kylth bácsi mellett, darabokra tört életének csomagját szorongatva az ölében, és macskafejes gyűrűjét piszkálja. Tekintete néha egy hosszabb pillanatig Ysafra szegeződik, nem szúr, nem ró, csak gyengéden korhol, mert látja ő, miként méregeti bácsikájukat, és illetlenségnek tartja. Ilyenkor magába néz, s eltöpreng azon, mennyire lehet átlátszó a saját mimikája. Összébb húzza magán méregzöld kabátját, és ellenőrzi kontya épségét. Nem érdekli sem a köd, sem a város, csak a szívében termelődő méregre keres orvosságot. Ahogy megállnak, és Eldar kiadja az ukázt, tekintetét egyetlen minutumra mostohaapjáéba akasztja, azon gondolkodván, miféle válasszal fejezhetné ki legjobban elhidegülését.*
- Igenis... apám *Gúnnyal telített hangja súlyosan, fájón csendül az éjben, majd egy pillanattal később arcán ritkán látható, nyájas mosoly olvad szét, és engedelmesen meghajtja fejét, mintha a gyermeki lázadás, a gúny csak képzelet lett volna, mit a köd szült.
A csomagjával együtt, földig érő szoknyáját feljebb húzva, öccse segítségét elfogadva száll le, és készségesen segít Kylth bácsinak a tekercsekben. Nem kérdezi, mi az, csak cipeli őket, tőle kissé lemaradva, s inkább Allisy mellé húzódik.*
A hozzászólás írója (Enelye Auvre'thym) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2014.02.21 00:32:08