* Niagati átnézi a magával vitt holmikat a polgárnegyedi házában, hogy biztosan minden fontos dolgot magával vigyen. Az apró otthon üres és csendes, mint minden más hely Artheniorban. Az elhagyatottság és a veszteség érzése kíséri minden lépését.
Végül, miután összepakolta a legszükségesebb dolgokat, Niagati kimegy az eső áztatta utcára. Az esőcseppek továbbra is hullanak az égből, hűvös frissességet és szomorúságot sugallva. A lány lassan halad a főtér felé, ahol található a Pegazus fogadó, az utolsó reménye a városban.
Ahogy közelebb ér a főtérhez, újra szembesül a város lepusztultságával. Az épületek falai kopottak és repedezettek, a padok üresen állnak, és a szökőkút vízjátéka kihaltnak tűnik az üresség közepén. Az elhagyatottság lassan áthatja a tündérlányt, aki még mindig fájdalommal és csalódottsággal küzd.
Niagati megáll a főtér közepén, szemben a Pegazus fogadóval. A fogadó előtt nincs mozgás, az esős idő miatt senki sem tartózkodik itt. A lány szárnyai még mindig vizesek az esőtől, ami nehézzé teszi a lépteit.
Az elnyomott városi hangulat és a magányosság áthatja a főteret, ahogy Niagati megáll a fogadó előtt, bizonytalanul tekintve az ajtó felé.
A lány fázik és magányosan érzi magát. A remény apró sugara még mindig ott lüktet a szívében, de a város hideg és lehangolt légköre elnyomja. Lassan megtölti az elhatározás, hogy belépjen a fogadóba, még ha az életben semmi sem biztos és semmi sem garantált.
Niagati megáll a fogadó ajtaja előtt, az eső szitálása mellett gondolataiba mélyedve. Az elmúlt időszak szörnyűségei még mindig elevenen élnek benne, a testi és lelki sebek fájdalma élesen kavarog az emlékek között. A lány arca elcsúszott, beázott szárnyai lankadtan lógnak oldalán. Az eső továbbra is áztatja testét, és mintha a külső körülmények csak a belső sérüléseit tükröznék.
Egyre erősebbé válik benne a vágy, hogy elhagyja Artheniort, ezt a sötét és elnyomott várost, amelyben semmi sem maradt számára. Elvesztette a hittel teli naivitását, amivel érkezett, és most már csak egy törött szárnyú lélek maradt belőle. A tündérlány fájdalmasan érzi, hogy a város szívében sem talált menedéket vagy elfogadást, ahogy a polgárnegyedben sem. Az emberek közönye és kegyetlensége megmérgezte lelkét, és magára hagyta a sötétben.
Niagati egy pillanatra visszatekint az útra, amelyen eddig járt. Az ármányok, a megvetés és a kegyetlenség minden lépésénél jelen voltak. Az elszigeteltség és magány mindig ott volt vele, mint árnyék a napfényben. De most, ahogy itt áll a fogadó előtt, a tündérlány érzi, hogy valami új lehetőség rejtőzik az ajtó mögött.
Még mindig ott lüktet a remény apró fénysugara a szívében, bár gyengülőben van. Talán itt, a fogadóban találkozhat valakivel, aki megérti őt, aki törődik vele, aki segít átlépni az árnyak birodalmát. Talán itt találhatja meg a választ a kérdéseire, és új életet kezdhet, távol az elnyomástól és a szörnyűségektől.
Niagati lélegzetet vesz és megragadja a fogadó ajtajának kilincsét. Az elszántság, bár reménytelenül gyenge, hajtja előre, hogy megszembesüljön az ismeretlen jövővel. A tündérlány lépéseket tesz az ajtó felé, elszántan készülve a fogadó belső világába lépni, ahol talán vár rá egy meleg tűzhely, egy barátságos mosoly, vagy akár egy megváltó pillanat. *