Kezében egy kis, fából készült állványt tart. A tömegben fel sem tűnik. Illedelmesen utat tör magának.*
-Elnézést, bocsánat, arrébb menne egy kicsit? Köszönöm!
*Közben gondolatok cikáznak fejében, mint mindig. Egy hosszú beszéden jár az esze.*
"Kedves barátaim!"
*Frissíti fel előre kigondolt mondanivalóját. Elérte a szökőkutat, vagyis a tért közepét. Leteszi a kis emelvényt, leveszi hátáról a zsákját, miből egy festményt vesz elő. Nagyon óvatosan leteszi a dobogó mellé, kitámasztja. Még egyszer ránéz a művére, reméli, utoljára látja, jó pénzért megveszik. Igen, ő festette. Gondosan leporolja kezével a saját készítésű kis színpadját, bár egy szem piszok sincs rajta. Megigazítja köpenye gallérját, köhint egyet, majd fellép a dobogóra.*
-Kedves barátaim!
*Oda sem néznek rá. Hangosabban szól a néphez.*
-Kedves Barátaim, hölgyek s urak! Egy kis figyelmet szeretnék kérni. Bátorkodtam kiállni ide a térre, hátha meghallgatnak, s tanulnak beszédemből. El kezdem. Azt látom, hogy mindenki a saját bajával van elfoglalva, azon kínlódik. Még rosszabbul érzi magát, mert nem tudja megszüntetni azokat. De, kérdem én, miért nem? Miért is nem eszik kevesebbet, mozog többet, ha kövér? Miért nem iszik gyógyteát, ha fáj a torka? Még sorolhatnék ezer meg ezer példát. Az a válasz, hogy már mindent megpróbált, neki semmi sem használt. Na, itt a hiba! A rossz hozzáállás. Nem az jár a fejében, hogy hogyan lehetne jó dolgot átélni, hanem az, hogy hogyan lehetne rosszat! Példa: Fáj a földművesnek a lába. Azon siránkozik, hogy nem tudja művelni a földjét. Miért nem azon örül, hogy nem kell művelnie a földjét? Van pár nap pihenője ezért! Miért nem örül neki? A legfontosabb dolog a következő: elő legyen mindenkinek saját maga. Persze, ezt úgy történjen, hogy másoknak se ártson. Mondhatnám úgy is: Magával legyen pozitív, másokkal ne legyen negatív. Az még pláne jó, ha másokkal is pozitív. Mindennek oka van. A parasztnak azért fáj a lába, mert nem akar dolgozni. Betegsége miatt pár napig nem is kell. Végül is megérte neki, nem igaz? De! Nem lett nagy kiesés a termelésben, de ő megpihent. Ez volt a vágya.
Ez volt az első, amiről beszélni szerettem volna. Ha van kérdés, szíves válaszolok rá, mutatom be bővebben az előbb említett élet-stílust. A következőkben egy tanúságos mesét szeretnék elmondani.
Történetem kezdetén Markarith még úgy vélte, élete felénél sem tart. Fiatal volt még, való igaz. Talán ebből származott túlzott hiúsága is. Gazdag s nemes volt. Palotában élt, övé volt a környező falvakban már szinte az összes föld. Jobbágyok ezreinek kellett miatta elhagynia otthonát, s éjt nappallá téve vándorolnia, mígnem elért a következő megyébe, hol újra élhette szolga életét a szántón. Mindent pénzen akart megvenni: hintót, várat, sereget, a nép szeretetét. Hogy miért? Rest volt tenni azért, amit akart. Egész nap csak ült díszes székében. Mindig többet és többet akart. A környezetében lelte a hibát, s nem önmagában. És, hogy mindezt minek is tette? Azért, hogy még több aranya legyen!
Történt egyszer, hogy egy szegény földműves birtokát óhajtotta. Ennek, a szegény férfinek, nem volt semmije, csak a földje. Egész nap, folyton folyvást dolgozott rajta, hogy legyen mit ennie. Néha, ha egy kicsi zöldség megmaradt, azt eladta a piacon. Mindig ő adta a legolcsóbban. Nem az számított neki, hogy menyit ér, hanem az, hogy mennyi kell ahhoz, hogy az adót befizethesse. A többi nem érdekelte. Szomorúan élte napjait, szegénységben, magányosan. Esténként mindig fáradtan leült a kis rozoga háza előtt, a teraszon, s csak nézte az eget. Mintha várt volna valamit. Valamit, ami elkerülhetetlen. Valami szomorút.
Egyik nap levelet kapott Markarithtól. Lassan kibontotta a borítékot, s búsan elolvasta az üzenetet. Becsoszogott a házikójába, az asztalra a tette a küldeményt, elővett egy papírt, tintát, tollat, s választ írt. Elég szűkösen fogalmazott. Nem kívánta eladni birtokát. Ebből nagy baja lett. Egy esztendőig győzködte Markarith a szegény földművest, de ő sosem engedett. A gazdagnak elege lett ebből, meghívta magához a férfit egy ebédre, vagy inkább, hogy pontosabban fogalmazzak, megparancsolta neki. A megjelenés kötelező volt számára.
Még a találkozó előtt levélben egy bérgyilkossal elintézte a dolgot Markarith. Mikor az ebéd napjára került a sor, a célpont ugyan úgy érezte magát, mint egy átlagos napon. Lassan, izgalom nélkül elsétált a palotához. Köszönt mindenkinek illedelmesen, majd a szolgák az uruk elé vezették.
Kezet fogtak, leültek az asztalhoz egymással szemben. A terem nem volt túl nagy, de méretéhez képest igen díszes. Vörös szőnyeg, arany szegélyes, terült el a fa padlón. A falon festmények, szarvas fej trófeák lógtak. Az ablak nyitva, a szegény férfi mögött.
Hosszas beszélgetésbe kezdtek. Az időpont megvolt, a gyilkos már készült. Markarithnak csak az volt a feladata, hogy feltartsa és elvonja a figyelmét az áldozatnak. A paraszt elmondta élete történetét, a nagy szegénységet, amiben él a nép. A házigazda hallgatta, bólogatott, de nem is érdekelte. Teljesen nyugodtak beszéltek. Egy hirtelen hang választotta őket félbe. Oly gyorsan történt, mint a villámcsapás. Egy szék nyikorog, majd hátradől. Az asztalra csap egy kéz, egy kéz, melyen aranygyűrű van. Még egy szék nyikorog, ez is eldől. A szegény a földön fekszik. A gazdag elterül az asztalon. Véres a terítő. Egy vörös pengéjű tőr koppan a padlón. Egy csuklyás gyilkos kiugrik az ablakon, majd elfut. Markarith rájött, hogy a célpont a testvére. A régen elveszett, halottnak hitt bátya. Ellökte őt az asztaltól, pont akkor, mikor a tőr lecsapott. Ő már nem élte túl. Bár megmentette, ő már nem tudott biztonságos testhelyzetbe kerülni. A tőr már a levegőt szelte, már nem lehetett megállítani. A túlélő elkerekedett szemmel nézi a halottat. Ekkor belépnek az őrök, fegyvert rántanak a férfire. Azt hiszik, hogy ő ölte meg.
Másnap egy hulla leng a bitófán.
Gondolom, mindenki értette a lényegét. Még egy utolsó hozzáfűzés: portrékat festek, árulok, itt is látható egy mellettem. Verseket, történeteket írok, szívesen adok el azt is. Ha több dolog érdekli a kedves közönséget, még szívesen beszélek.
*Lelép kis dobogójáról, meghajol, köhint egyet, s már ott sincs a téren.*