*A tűzörvényként forrongó vörös korong dicsősége hanyatlóban tetszeleg az égen, órái már megszámláltak, midőn az alkonyat hint finom leplet a világra, s annak minden kreatúrájára. A templom sápatag fényeibe mégis vajmi narancsos, meleg árnyalat költözik, amint a nap kósza sugarai megérintik az épület ablakait.
A hölgy bársonyos arcának is színt adnak a kellemes fények, mintegy felhívva figyelmét távozásának szükségességére. Való igaz, már órák óta bújja a könyveit, miket a piactéren sikeredett boltolnia, s azóta sem bánja, hogy egy nagyobb összeget áldozott a tudás oltárán. Voltaképpen igen hasznos olvasmányok ezek, főként, ha egyszer még összehozza a sors a szörnyvadász rend tagjaival, persze arról fogalma igen kevés, hogy a könyvekben írtak nem képesek megnevezni az összes furcsa lényt, melyet e világ hordoz a hátán. Azonban nem is kétséges, hogy a valós tudást a tapasztalás hordozza, semmint néhány megfirkantott pergamen.
Így hát összepakolja holmiját, majd csendesen elhagyja a Levegő Templomának monumentális épületét, a főtér felé indulván meg, hogy éjjelre is akadjon még szállása a Pegazusban. Igen csak kellemetlenül érinti, hogy nap nap után egy fogadóban kell éjszakáznia, mindenesetre jobb, biztonságosabb megoldást még nem álmodott meg addig, míg Artheniorban kényszerül "állomásozni".
El is tűnődik, amint a gazdagnegyed utcái mellett halad el, hogy ennyi időre akár egy kényelmesebb házat, vagy egy szobát is bérelhetne magának, persze az már kérdéses, miből teremtené elő annyi pénzt. Atyja – még indulásakor – nem fukarkodott a kincseivel, azonban az utazások, az étkezés, a szállás mind-mind tetemesen hozzájárultak ahhoz, hogy mostanság a fogához kellejen vernie az aranytallérokat. Nem mintha túlzottan kényes hölgyemény volna ő, ám azt senki nem vonhatja kétségbe, a városi életben maradáshoz nélkülözhetetlen némi vagyon.
Effajta kellemetlen gondolatok felhőjével a feje felett érkezik meg a főtérre, ahol csupán a véletlennek köszönheti a pillantást egy megviselt, félig-meddig a falról már leszakadt hirdetményre. Ki tudja, mi ösztökéli a megközelítésére, azonban miután kiegyengette a papírost, elolvassa a felhívást vajmi mocsári rémség felderítéséről, illetve likvidálásáról.
Nem mondhatni, hogy hölgynek való feladat, viszont mintha a sors küldte volna a lehetőséget egy igazi, éles gyakorlatra. Valószínűsíthető, hogy nem egymaga lenne ott, legutóbb is, mikor a Csonttemetőbe volt hivatalos egy különös ügy felderítésére, szép számmal összegyűltek vándorok, ki a pénz, ki egyéb reményében.
Nem is kérdéses, ez most egy neki való feladat, ráadásul jelleméből fakadóan amúgy is örömmel van mások segítségére, már csak azt reméli, hogy nem jár úgy, mint legutóbb a farkasvadászatnál... Nem is szívesen gondol a balul elsült esetre, ellenben azt nem ártana mérlegelnie, megéri-e az alkonyatban útnak indulni? Voltaképpen nem fáradt, ráadásul a lova is itt van az istállóban...
Néhány pillanatig még őrlődik, menjen-e avagy sem, végül viszont magához veszi Azúrt, a barna hátast, és útnak indul a nem is oly ismeretlen tájnak.*