-Hát jó, adhatok egyet neked.
*Maga sem érti, miért adja be a derekát, a lánynak, de valamiért, mélyen legbelül szinte megbabonázza a tündérke gyermeki bája. Kelletlenül, a köpenye alá nyúl, és előhúzza egyikét dobótőreinek. Hosszasan nézegeti, majd mégis úgy dönt, vissza dugja a helyére. Nagyot sóhajtva előhúz egy igazán szép darabot, és mielőtt a lány kezébe adja, egy pillanatra megáll a mozdulat közben.*
-Na figyelj, ez a tőr itt igazán különleges. Az apámé volt. Vigyázz rá, nagyon.
*Nem tudja megmondani miért, de úgy érzi, oda kell adnia ezt a fegyvert a lánykának. Arcán a szokott, komoly arckifejezéssel adja át a tőrt a tündérnek, és hozzá teszi:*
-Amúgy, ha már ilyen jól összeismerkedtünk, elárulhatnád a neved.
*Amint kiejti a száján a mondatot, rögtön liluló arcához kap. Ismét megfelejtkezett önmagáról, és olyasmiket hadovál, amiket normális keretek között sosem. Gyomrában megint az az érzés kavarog, amit előbb is érzett, és ezt nem bírja elviselni.*
~Ezt nem hiszem el. Sem ez nem rád vall...Elég legyen! Mégis ki az ördög ez a lány?! Boszorkány talán? Nem bírom idegekkel!~
*Arcát megint eltorzítja egy ronda fintor, miközben remegő kezét, köpenye alá rejti. A választ nem várja meg, sőt, talán még el is felejtette a kérdést, ezért gyorsan hátat fordít, és hazafelé indul. Őszintén reméli, hogy itt lezáródik életének ezen különös szösszenete, de a csontjaiban érzi, nem, itt még nincs vége.*