//Akanaeu//
*Ukrom a városőrséggel töltött maradék időt hallgatással átkozza el. Mindössze Akanaeura pillant óvatosan, ahogy a tiszt informálja őket a következő lépésről. Sikerült ezt a hajszába átnyúlt kis letartóztatást minden végtagjukkal megúszni (Bár ettől a gondolattól megint elkezdett sajogni a feje), de semelyikükön nem látszódott sem öröm, sem elégedettség. Mintha egy olyan vadászatra mentek volna, ami csapatuk felének az életébe került, és még a zsákmány is túl sovány volt engesztelésnek. Miután a kis gyűlésnek vége lett és a csapat elkezdett készülni a holnapi túrára, gyűlöletesen leköpte a Vörös hulláját, hogy aztán remélhetőleg örök időre feledésbe merüljön, az általa elviselt sérüléseket enyhítve. Ez idő alatt egy szót sem szólt társához, nem is lehetett miről beszélniük. A sebek megmondták amit kellett.
A másnap az előzőhöz viszonyítva eseménytelenül telt, a jó híreket pedig különösebb hozzászólás nélkül fogadták. Az ork büszke volt magukra, hogy mégis tudtak különbséget tenni, de amíg beleegyezése pontos célját el nem érik, addig nem lehet nyugodt. És ez a cél, mint ahogy kiderült, miután nagy fájdalmasan tűrve a hosszú lovaglást visszaérkeztek a város határához, talán örökre elveszett a szemük elől. Szó nélkül fogadja el és teszi zsebre a jutalomnak kapott gyűrűt, majd miután az utolsó katona is eltűnik szemük elől, valamint végig nézi, ahogy a városból még frissen raboltak, és a táborban már hosszú idők óta nyomorgó rabok utánuk lépkednek, sóhajt egyet. Melankólia érződött az általa kiadott levegőben.
Így követi Akanaeut a főtérre, lassan botorkálva, hogy a gyors egyensúlyváltás ne okozzon neki további sajgást. Acélból készült, de így is könnyedén kilyukasztott sisakját a már ki tudja hová cipelt nehézvérteshez hozzávágva búcsúzásként, érzi, ahogy a hideg levegő kellemesen hűsíti a rászáradt vértől vörös, kötések alatti homlokát. Kár, hogy nem tudja még levenni azt.
Társa szavakad ad a jelenlegi helyzettel kapcsolatban, de ő egy ideig némán áll, ő is gondolkodva azon, hogyan tovább.*
- Neked köszönhetik a szabadságukat, tudod. *Mondja, elfordulva tőle. Ennek legalább egy kicsit vigasztalnia kéne a jószívű asszonyt. Ő maga a kút előtt elhelyezett padhoz lépked, majd nagyot nyögve leül.* - Én inkább itt pihenek. Nem kell most a zaj. És ha rám hallgatsz, te is lassan veszed most a dolgokat.