//Második szál//
//Aranyért hazudok//
*Ma elérkezett az önkéntes szabadságolás vége. Megpihent, napokig nem csinált semmit, ideje most már, hogy szerezzen egy kevéske aranyat. Ideje ismét a feltűnésnek, a figyelemfelkeltésnek. Rikító tarka szín szoknyájába bújik, amely a zöldtől kezdve, a sárgán, piroson, narancson keresztül egészen a liláig díszeleg, magára ölti citromszín blúzát, derekára köt egy érmékkel teleaggatott kendőt, majd egy ilyet a hátára is terít csak az az időre való tekintettel vastagabb anyagból szőtt. Így biztos lesz olyan, aki felfigyel rá, ha nem erre akkor majd a rikácsolására. Így ballag ki a főtérre, ahol a város krémje gyakran megfordul. Ha itt nem jár szerencsével, akkor majd jön a piac. Érzi, hogy ma szerencséje lesz. Vagy legalábbis bízik benne.
A jól ismert köves térre érve fékezi le lépteit, majd kritikus szemmel pillant végig a városiakon, mintha már most ki akarná szúrni ki legyen az, akit elvarázsol a szavaival.*
- Tessék csak tessék, kíváncsi városiak.
*Zendít is rá kellemes hangján, ami nem fülsértő még ezzel a kiabálással sem, de elég erélyes ahhoz, hogy a közelből valaki felfigyeljen rá.*
- Érdekli, hogy mit hoz a jövő? *Fordul is egy fiatalabb lányka után.* Tudni akarod, hogy beléd fog e szeretni?
*Kacsint is kuncogva a belepiruló lány után, majd ismét a tömeg felé fordul, s oda is intézi a szavait.*
- Meg akar róla bizonyosodni, hogy a célba vett munkát megkapja e? Gazdag lesz e két év múlva? Csak kíváncsi, hogy jövendőbelijének mi a neve?
*Harsogja szét, hátha valaki rákap a csalira. Persze megszokta már a hitetlenkedő arcokat, meg azokat is, akikről süt, hogy sült bolondnak nézik. De, ha komolyan foglalkozna vele, akkor valószínűleg olyan unalmas munkája lenne, mint a szobalánykodás vagy a felszolgálás. Ami monoton, amiben nincs kihívás.*