*A fél-elf megjegyzését, miszerint fogja be, szívesen helyeselné, noha ennyire nem akar udvariatlan lenni, ezért picit összeszedettebben fogalmaz.*
- Jobb, ha kevesebbet beszélsz, főleg, hogy akkor külön-külön tudom lereagálni, amit mondasz... Nem is tudom, én inkább nem bíznék semmit a szerencsére. Túl értékes az élet ahhoz, hogy egyetlen, véletlen feléd tévedt kihegyezett vessző miatt megszűnj létezni.
*Ez persze csak az ő véleménye, nem kell osztani. Mint látszik, csöppet sincs zavarban akkor sem, ha egymagának kell megküzdenie vagy húsz másodosztályú banditával. Ezek között is csak vagy kettő-három volt igazi, már majdnem mezei harcosnak mondható, a sötételf, a fél-ork - már csak eredendő testi ereje miatt is -, és talán az egyik vívó. Nagyon szerencsétlennek kellett lenniük, hogy egy ilyen bandához csatlakozzanak. Különben mégis mit vártak? A nősténynél nem sok dolog akad, ami pénzzé tehető, és hacsak nem akarták elrabolni, hogy váltságdíjat kérjenek tőle, elég értelmetlennek tűnt a vállalkozásuk. Mellesleg; egy sötételf nőstény, meg egy férfi zsoldosruhába öltözött félelf nő? Nem túl érdekes kombináció ez ahhoz, hogy simán végezni akarjanak mindkettejükkel? A helyükben meggondolta volna. De most már mindegy, többé nem gondolnak meg azok semmit...
Aztán a fél-elf újra beszélni kezd, és Zyr, saját maga meglepetésére is, most érdeklődve hallgatja a beszámolót a rablóbandáról, akik, mint kiderült, régebben az épp mellette gyaloglót is fölfogadták a "seregükbe". Ez lepi meg legjobban, s elgondolkozik, miféle atrocitások kellett érjék a nőt, hogy ilyen könnyedén csatlakozzon csapatokhoz, majd otthagyja őket, hogy később szabadon mészárolja le őket saját védelmére. Persze a banditák se épp becsületesek, hogy régebbi csapattagjukra rátámadnak - nem érdemelnek sokkal több tiszteletet az állatoknál -, de mégis. Amilia nő, és bár ez néha vajmi keveset számít ilyen ügyekben, a nőstény úgy vélte, a felszíni különbözik tőlük. Persze különbözik is. Van benne valami furcsa életvidámság, holott szinte egész életében halál közelében van. Feltéve, hogy igaz, amit mond. S miért hazudna?... Furcsa, gyermekkorában elveszítette az anyját, s ez lett belőle. Végül is, minden sors kifürkészhetetlen. Zyrniss anyja se gondolta volna, hogy a saját gyermeke, aki ráadásul nem is érdekelte, idáig fog jutni. Amilia viszont más, ő emberek közt él, viszont mindig más emberek közt.
Elégedett mosollyal nyugtázza, hogy a fél-elf csendben marad, bár a stílusa megint megmosolyogtatja. Ez az, amit élvez. Neki egy szót sem kell szólnia, s mások mégis néha képesek elregélni egész életük történetét. Persze ez kevesekkel van így, sokakat riaszt a sötét bőr, s sötételf léte, de Amilia kellően naiv és merész ahhoz, hogy megtegye. Jóformán szöges ellentéte a nősténynek, nem hiába vonzzák egymást az ellentétek. Talán ő Amiliát vonzotta. Mindenesetre egy kis csönd nem árt, miközben begyalogolnak a városba. Zyrniss nem tudja leplezni csodálatát, mindig alaposan megvizsgálja a helyeket, ahova bemegy, most se tesz másként. Minden utcánál vigyáz, nem lát-e egy gyanús alakot, persze nem feltűnően, talán senki más nem veszi észre.*
- Tudod, merre van a fogadó? Hálás lennék, ha megmutatnád...
*Dorombolja hízelgően, most megengedi magának ezt a luxust, más esetbe természetesen önmaga keresné meg, de ha van lehetőség rá, hogy ne caplasson fölöslegesen órákig, miért ne? A fogadóban biztos van kiszolgálás ilyenkor is, noha mindjárt fölkel a nap.
Az utcákon sétálva megvilágítja útjukat a Hold sarló alakú, fehér pereme, amelyből világosan látszik, hogy a telihold úgy húsz napnyira van. Akkor igazán világos van, az égi lámpa fényénél borzasztó könnyű tájékozódni még felszínieknek is, a mélységieket pedig egyenesen zavarni tudja már. De ez így... tökéletes.*